Dr. Boronkay Gábor, a Budatétényi Rózsakert munkatársának újabb cikkét közöljük a modern vörös rózsákról.
Az előző cikkemben a vörös rózsákról volt szó, mégpedig nem is kevésről. Annyi jelentős fajta született ebben a műfajban, hogy nem is értünk a végére. Még mielőtt azonban folytatnánk, némi emlékeztetőt próbálok készíteni a vörös rózsák előbb említett generációiról. Európa legfontosabb középkori bíborvörös fajtája az “Officinalis” volt, aminek Kínában a bengál rózsa felel meg. Ennek a távol-keleti fajtának az első sikeres leszármazottja a “Cramoisi Supérieur” lett, valamikor 1820 táján. Tíz évvel később pedig a nagyvirágú “Gloire des Rosomanes” következett, majd 1853-ban lett az utódja a “Général Jacqueminot”, de ez már remontáns rózsának számít, nem kínai rózsának. A legelső vörös teahibridnek (ezek a mai vágórózsák) a “Liberty”-t tartják, ami 1900-ban jött létre. Azonban a 35 év múlva nemesített “Crimson Glory” az, amelyet a valóban “tökéletes” vágórózsának lehet tartani, és úgy tekintik, ez a későbbi vörös rózsák közös őse. A következő évtizedben az “Ena Harkness” lett a szupersztár, de a pályafutását megtörte, hogy 1952-ben piacra dobták a “Chrysler Imperial”-t. Valahogy így fejeződött be az előző cikk és most a modern vörös fajtákkal kezdjük az ismerkedést.
A “Chrysler Imperial” minden korabeli vörös rózsát a háttérbe szorított. Jelentőségét jól mutatja, hogy három olyan utódját is meg lehet említeni, melyek világhíres lettek. Egyik jobb, mint a másik, és máig is legendás fajták. Nagy szerencsénk, hogy mindhárom nálunk is látható Budatétényben! Hogy melyik ez a három “Chrysler Imperial”-utód? Eddig csupán annyit árultam el róluk, hogy M. L., P. M. és O. az iniciáléjuk. A “Chrysler Imperial” leszármazottjai közül legismertebb talán az M. L., vagyis a “Mister Lincoln”, mely szintén amerikai.
Felvetődik, hogy esetleg a fajta elnevezését itt is egy gépkocsi ihlette, a Lincoln Continental, hiszen az amerikaiak autószeretete közismert. Valószínűbb azonban, hogy a rózsa Abraham Lincolnnak, az USA legendás elnökének állít emléket, hiszen a rózsát az elnök halála után szinte pontosan száz évvel, 1964-ben dobták piacra. Bár tíz évvel későbbi, mint a “Chrysler Imperial”, ahhoz nagyon hasonlít, és – megvallom – szerintem, nem múlja felül. Sokan azonban nem értenek egyet velem, hiszen legalább 30 évig ezt tekintették a világ legjobb vörös teahibridjének. A fajtát jól ismerők úgy tartják, hogy mélyebb színű, mint a “Chrysler Imperial”, ugyanakkor az illata mérsékeltebb. Míg a vásárlók azt a fajtát tartják legjobbnak, ami a legszebb, legillatosabb, legtartósabb, a nemesítők azt, ami a legjobban örökíti a jó tulajdonságait. És ebből a szempontból a „Chrysler Imperial” verhetetlen, hiszen a „Mister Lincoln” mellett még legalább két nagyra értékelt vörös rózsa szülője. Ezek közül valószínűleg az általam P. M. iniciáléval titkosított “Papa Meilland” lehet a népszerűbb.
Bár tökéletes vörös fajtának sohasem tartották, hiszen virágja hamar elveszíti a feszességét, a szél és eső hatására lazává válik, de az illata sokak szerint felülmúlhatatlan, a virág színe pedig egészen sötét bíboros bordó. Franciaországban nemesítették 1963-ban, és ki nem találnák, melyik nemesítő dinasztia dolgozott vele: a híres Meilland család. A “papa” alatt Antoine Meilland-ot kell érteni, és bár nem ő alapította a dinasztiát, ezen a néven ő volt az első, mivel anyai ágon Joseph Rambaux nemesítő unokája volt. A virág híresen erős illata damaszkuszi rózsajellegű, ami a rózsakedvelők körében etalonnak számít, mivel a gyümölcsös és teajellegű illatoknál általában többre értékelik. Ebből is nyilvánvaló, hogy a fajta legalább egyik őse a damaszkuszi rózsa lehetett, noha a damaszkuszi rózsák fehérek vagy rózsaszínek. Ne feledkezzünk el azonban a harmadik testvérről, az “Oklahoma”-ról sem.
Szirma, ha lehet, még sötétebb, mint a “Papa Meilland”-é, de nem igazán bordó, hanem szokatlan módon feketésbíbor. Főleg hűvös időben mutat szépen, melegben azért egy kicsit kivilágosodik. Az illata ennek is kiemelkedő, de a kissé misztikus “történelmi rózsa” illatként definiálják. Aki kilátogat a Budatétényi Rózsakertbe, mindenképpen szagolja meg, és döntse el maga, miben is különbözik a damaszkuszi rózsa illata a történelmi rózsáétól! A fajtát kevesen ismerik, bár megérdemelné. Szülei azonosak a “Mister Lincoln”-fajtával, ami nem lehet véletlen, hiszen ugyanaz az amerikai faiskola állította elő, valószínűleg mindkét fajta azonos magvetésből származik. A 70-es évekből pedig már olyan sok fajtát említhetnék, hogy az már követhetetlen. Itt van például a “National Trust” hatalmas virágaival, az “Aenne Burda”, az “Antonia Ridge” vagy a kifejező nevű “Deep Secret” (“mély titok”), mivel színe is mélyvörös. Ezeket a fajtákat mind a Budatétényi Rózsakert listájából válogattam, úgyhogy biztosak lehetnek benne, hogy nálunk is megtekinthetőek! És még hány vörös vágórózsa van nálunk kiültetve! Itt az ideje, hogy felkeressék őket! Az 1980-as évekből viszont csak egy vörös fajtát szeretnék kiemelni, mert Budatétényben sok látogató figyel fel rá. Nem véletlenül, hiszen szabadba kiültetve is kiváló – ami a legtöbb vörös fajtára nem mondható el, ráadásul még egészséges is. Szép virágformája és hosszú egyenes hajtása (“virágszára”) mellett az teszi annyira népszerűvé, hogy elvirágzáskor sem válik bíboros színűvé, tűzvörös virágja nagyon színtartó. Ez pedig az “Ingrid Bergman”, melyet Dániában hoztak létre.
Talán azért is olyan jó, mert ami Skandináviában szép, annak nálunk is mutatósnak kell lennie. Igaz, az egyre durvuló, 40 °C-t is meghaladó nyaraink újdonságot jelentenek az ilyen hűvös klímára nemesített fajtának, de eddigi tapasztalataink szerint az “Ingrid Bergman” még ezzel is megküzd. Kényesebb, de talán még ennél is szebb fajta az 1980-as évek végéről a “Taboo”, egy német eredetű fajta, sokak szemében a Budatétényi Rózsakert legszebb bordó rózsája. Ez a “Barkarole” néven is ismert fajta talán a leghosszabb szárú rózsa a kertünkben, szirma bársonyos sötétvörös, májusban pedig a bimbói feketék. Igen, valódi feketék! E két legutoljára említett rózsát azonban nehéz összemérni, hiszen az “Ingrid Bergman” valódi élénkvörös, míg a “Taboo” egy sokkal komorabb és elegánsabb rózsa. Érdemes élőben is összehasonlítani azokat. Igaz, a kert két végében vannak kiültetve, de ez csak azért van, hogy a kedves látogatók a többi rózsát is megnézhessék e kettő között.
Talán úgy tűnhet, hogy itt most befejeztük, de ez messze nem igaz. Itt vannak például a vörös üvegházi rózsák. Azok, melyeket a virágboltban veszünk, melyek ijesztően egyformák, meghökkentően hibátlanok és érthetetlenül nincs semmi illatuk. Annyi mindent lehetne azonban erről a fajtacsoportról még mesélni, hogy úgy gondoltam, megérdemelnek egy önálló cikket. Ami csak a hajtatott, üvegházi rózsákról fog szólni. Persze ezek közül is csak a vörösekről.