Scherer Péter rendhagyó előadással érkezik a Budafok-Tétényi Tavaszi Művészeti Fesztiválra, amely csütörtökön vette kezdetét. A Hogyan (nem) lettem színész című monológban saját életét meséli el humorral, irodalommal és valódi színházi emlékekkel. A művészt a nem mindennapi estéről kérdeztük.
– Mi inspirálta ezt a különleges műsort?
– Az életem. Az életemet mesélem el benne humorral, sztorikkal, irodalmi részletekkel, meg olyan színházi kellékekkel, amiket korábban használtam előadásokban. Viszek forgatókönyveket is. Ezeket kézbe adom az embereknek, megnézhetik, megfoghatják, miközben én mesélek róla.
– Miért volt fontos, hogy próza, vers, irodalmi elemek is helyet kapjanak benne?
– Nem volt fontos. Egyszerűen csak a kedvem így diktálta. Az utóbbi időben egyre többször kérdezték, van-e valami olyan műsorom, amit egyedül lehet játszani, nem bonyolult, el lehet vinni céges bulikra, kulturális rendezvényekre. Aztán gondoltam, elmesélem az életemet. Nem is lettem színész – mert a Színművészetire soha a büdös életben nem vettek fel. Mérnöki diplomám van a Műegyetemről. Talán ebben az élettörténetben van néhány olyan motívum, ami érdekes lehet másnak is. Nem lineárisan mondom el, inkább ilyen kis tipegő köveken megyünk végig együtt a nézőkkel.
– Hogyan szoktak erre reagálni a nézők?
– Játszottam már belőle úgy harmincszor, ötvenszer. Hívnak, van rá igény, és ez a legfontosabb visszajelzés. Azt szeretem, ha időnként nevetgélnek. Van benne humor, meg bevezetem őket kicsit abba a világba, amit úgy hívunk: színészet. Olyan történetek, amik talán egy kívülállónak izgalmasak.
– Mit szeretne, hogy a nézők hazavigyenek ebből az estéből?
– Egy jó élményt. Én azt gondolom, hogy aki eljön, az nyilván nem utál engem, hanem kíváncsi arra, honnan jövök, milyen volt anyám, apám, meg milyen emlékeket őrzök. Egy darabkát elvihet belőlem. Meg talán az irodalomból is valamit. Teszek bele a Mester és Margaritából részletet, elmesélem, hogyan keletkezett a Szentivánéji álombeli szerepem, ami a legnagyobb sikerem volt színházban. Karinthyról is mesélek, meg a vele való “barátságomról”…
– Lesz lehetősége a műsor után a közönségnek beszélgetésre, kapcsolódásra is?
– Persze. Szívesen beszélgetek velük utána. Nekem ez az egész műsor akkor tetszik, ha nem az van, hogy „fölkapcsolódtak a lámpák, a művész úr már nem a saját hangján beszél”, hanem ha tényleg elvegyülhetek. A legjobb, ha ez nem előadás, hanem egy este – együtt.