Bemutatjuk fotópályázatunk egyik közönségdíjasát, Müller Anikót.
Remek fotóval pályázott a nyereményre, de ez a mezőnyben sokakról elmondható. Számított arra, hogy a végén Ön zsebeli be az egyik fődíjat?
Valójában ez volt az első komolyabb pályázatom, de az ember sosem számít arra, hogy dobogós lesz. Ahogy felkerültek a közönségszavazatra a remek képek, egy idő után átnéztem őket és magam is meglepődtem, hogy az egyik kép “elhúzott” a mezőnyben. Bevallom, végigszavaztam a nekem tetsző fotókat, nagyon sok szép pályamunkát találtam, amely szavazatra volt érdemes.
Aki tagja a budafok-tétényi Facebook-csoportoknak, az már belefuthatott az Ön fotózásról szóló oldalába. Mióta foglalkozik ilyen lelkesedéssel és alapossággal a fényképészettel?
Bár már ifjú koromban is fotóztam, sőt a kollégiumi fotóklub tagja voltam, foglalkoztunk negatív előhívással, nagyítással is, akkoriban még fekete-fehérben, de nem sikerült elmélyülnöm ebben a témában különösen. A fotózással komolyabban 2019-20-ban kezdtem foglalkozni, a jelenlegi gépemet akkoriban vásároltam. Mivel a járvány miatt nem voltak programok, egyre sűrűbben látogattam a Duna-partot, hosszú órákat eltöltve az élővilág, különösen a madárvilág tanulmányozásával. Ma már tagja vagyok a Budafoki Fotóklubnak. A Klauzál Gábor Művelődési Házban ősszel rendezendő fotókiállításon ugyancsak részt veszek.
Legtöbbször természetfotókat készít. Ebben a legjobb, vagy ez mozgatja leginkább a fantáziáját?
A természet kimeríthetetlen téma, és jóban vagyunk egymással. Amikor kimegyek egy-egy sétára, teljesen átadom magam a természetnek. Ahogy órákig bóklászom, egyre inkább megnyílik a hely nekem, minden szépségével együtt. Minden alkalommal figyelem a változásokat, sokszor egész apró részleteket veszek észre. Számomra a természetfotózás egy olyan flow-élmény, amikor elindulok, majd egy kacsahápogás riaszt fel, és látom, hogy eltelt 2 óra. Nemrég a Hárosi-öbölben egészen különleges élményben volt részem, amikor éppen virágok után kutattam és egyszer csak szembe találtam magam egy őzzel. Azóta találkoztunk már, de fotómodellként nem állt helyt nálam, nagyon szégyellős.
Pályázatunkon is egy természetfotóval nyert. Ez a kép konkrétan mennyi munkát igényelt? Sokat állt lesben?
A fotó tavaly májusban készült, emlékszem, kimentem a Hárosi-öbölbe, sétáltam kicsit közvetlenül a Duna-parton, majd leültem egy korhadt fára. Innen kémleltem a világot, bekukkantotam a Háros-szigetre, és vártam, hogy jöjjön a szürke gém. Nagyjából 2-3 órát töltöttem el, remek volt az idő, a délelőtti napsütés még épp kellemesen melegített, de egy idő után meguntam a lest a fatörzsön. Egyszer csak jött egy gondolat, hogy indulás előtt még hátranézzek, hátha ott van a madár a víz fölé nyúló csupasz ágon.
Hátranéztem, és nem hittem a szememnek. A gém – ki tudja mióta – ott ült tőlem nem messze, így óvatosan beállítottam a gépet és “katt” ,egy, kettő, három… Majd mikor sikeresen lefényképeztem, a madár tovaröppent, én pedig megköszöntem neki és továbbálltam. Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor a Hárosi-öbölben nem a túlparton tanyázik a madár, hanem ott, ahol viszonylag sok az ember. Egy év leforgása alatt még két ilyen alkalomban volt részem, hogy hagyta magát fotózni.
Az tudható, hogy kedveli a kerületünket, fényképei gyakran a budafoki Duna-parton készülnek. Ezen a részen kívül mit szeret még a legjobban Budafok-Tétényben?
Fotózás szempontjából valóban a legtöbbet a Duna-parton töltök, kedvelem Dunafokot, a Nagytétényi Duna-partot, de mégis örök kedvenc a Hárosi-öböl és az ahhoz tartozó terület. Ezen a részen kívül úgyszintén nagyon kedvelem a Kamaraerdőt, és a Tétényi-fennsíkot, főleg ősszel és tavasszal vagyok gyakori látogatója, amikor megkezdődik a gombaszezon, vagy amikor olyan védett virágok nyílnak, mint a leánykökörcsin, vagy a tavaszi hérics.
A fennsíkunk csodálatos vadvirágokban gazdag, fotósként semmiképp nem hagynám ki, hogy a fűben hasalva próbáljam megtalálni, hogy tudom visszaadni azt a látványt, amit az apró szőrökkel borított leánykökörcsin ad nekünk. A kerület attól csodálatos számomra, hogy minden egy karnyújtásnyira van. Imádom a piaci forgatagot, az áruk bőségét, a Városház téren lévő kis üzleteket, a borfesztivált, a pincéket, a hegyre vezető lépcsőket, és tetszik, hogy a régi pincéket használják, például, ha gondol egyet az ember, elmegy lőni.
Mikor még a hegyen laktam, nem hagytam ki, hogy a kilátón keresztül sétáljak le, akár a könyvtárba, piacra, akár az iskolába a gyerekekkel. Szeretem, hogy a kerületben családias a légkör, klubokat, összejöveteleket szerveznek, mindenki a maga érdeklődésének megfelelő emberekkel tud találkozni; így kerültem én is a Budafoki Fotóklubba, sok kiváló neves fotós társaságába.