Dr. Boronkay Gábor, a MATE tudományos főmunkatársának cikkét közöljük az egyik legnépszerűbb rózsáról, a vörös rózsák történetéről.
Nemrég volt a Valentin-nap és közeleg a húsvét is. Hozzáteszem, a karácsony is közeledik, de azért addig még körülbelül 300 napot kell aludni. Ezért maradjunk csak a tavaszi ünnepeknél. Mit is vesz az ember ilyenkor a hölgyismerőseinek? Hol és milyen színűt? Ajándékok milliói szerezhetők be, virágok százai, mégis a vörös rózsa verhetetlen. Ez „a” rózsa, „a” virág. Sok idő telt azonban el, mire odáig jutottunk, hogy egy boltba beugorva csak úgy válogathatunk a tökéletesen szabályos, hetekig tartós, hosszú szárú, vérvörös és bordó rózsák között. Bár az is igaz, hogy a nemesítésnek nem csak múltja, de jövője is van, hiszen ezek a majdnem tökéletes rózsák alig illatosak, viszont igencsak tüskések. Tartósságukon is még lenne mit javítani. Induljunk hát el azon a hosszú úton, amely a vadrózsától a modern tűzvörös vágott rózsáig vezet. Az ókor rózsái többnyire nem pirosak voltak, mert akkoriban csak az illat számított.
A legkorábbi – talán nem tökéletesen hiteles – történet szerint a legelső vörös rózsa görög földön alakult ki, amikor is Aphrodité egy rózsatüskébe lépett és a vére festette vörösre a rózsavirágot. Ez a baleset azonban nem a mai Balkán-félszigeten, hanem valószínűleg a híres Milétoszban történhetett, mert a Római Biroda-
lomban a vörös rózsát milesiainak, vagyis milétoszinak nevezték. Tekintve, hogy a mediterrán térség egyetlen igazán vörös, termeszthető rózsája a parlagi rózsa, itt alighanem erről lehet szó. Ez egy igen illatos, bíbor rózsaszín, alacsony vadrózsa, mely Magyarországon is sokfelé megtalálható, mert szereti a meleget és a meszes talajt. A Római Birodalom már régen összeomlott, de a milétoszi vörös rózsa még mindig termesztésben volt. Elsősorban a szerzetesek kertjeiben lehetett találkozni vele, hiszen életfontosságú gyógyszernek számított: szinte mindenre alkalmasnak tartották. Csak veszettség ellen nem volt megfelelő, mert arra olyan görbe tüskéjű („kutyafogú”) vadrózsákat használtak, mint a nálunk is közönséges, halvány rózsaszín gyepűrózsát. A vörös rózsának hamar elterjedt azonban egy több szirmú típusa is, ezt latinul „Officinalis”-nak nevezték, ami véletlenül sem hivatalosat jelent, hanem a rózsa étkezési és gyógynövény mivoltára utal.
A fajta – a középkori Európa talán legkorábbi fajtája – annyira népszerű lett, hogy Amerikába is áthajóztak vele. Végül még Budatéténybe is elkeveredett, ha nem hiszik, jöjjenek ki, és keressék meg nálunk! Itt véget is érne a történet, de a XVIII. század második felében egy még ennél is intenzívebb bíbor színű rózsa került Európába. Páratlan színe mellett a folyamatos virágzása is szenzációs újdonság volt. Eredetileg ugyan Kínából származik, de tekintve, hogy nyugatra többnyire indiai faiskolákból került be, a fajta a köznyelvben a bengál rózsa nevet kapta. Maradjunk is ennyiben, mert a fajta hivatalos neve és latin tudományos neve annyira hosszú, hogy nem férne rá a képernyőre. A nemesítők egyből lecsaptak erre a távol-keleti rózsára, gyakorlatilag ezzel kezdődött el a vörös rózsák nemesítése. Volt is mit javítani rajta, hiszen a robusztus, erős illatú európai rózsákkal szemben a bengál rózsa virága apró és az illata sem feltűnő. Vágásra egészen biztosan alkalmatlan volt. Az első sikeres vörös (de inkább bíbor) színű utódja a „Cramoisi Supérieur” volt. Ez az 1820 táján, Belgiumban előbukkant fajta annyira népszerű lett, hogy még száz év múlva is termesztésben volt. Virága ugyan nem igazán szép, inkább gömbölyded, mint csillag alakú, de nagyon illatos, illata állítólag a málnára emlékeztet. Mintegy egy évtized múlva követte őt egy másik bengál rózsautód, a bourbon rózsának is besorolt „rózsamániások dicsősége”, franciául „Gloire des Rosomanes”. Ez a rózsa talán nem annyira illatos, de már nagy szirmú és igen erőteljes: akár négy méteresre is megnőhet.
Közvetlen utódja, a sötétbíbor „Général Jacqueminot” 1853-ban jött létre, szintén híressé vált. És ha az üzlet egyszer beindul… Ebben a korban a nemesítők igencsak kreatívak voltak, és feljegyzések híján még ők sem mindig tudták, mit is kereszteztek mivel. Az biztos, hogy a vörös rózsák elsősorban a bengál rózsa utódai, de azért az „Officinalis” is valahogy ide keveredett, mert damaszkuszi rózsával alkotott hibridje, a portland rózsa fontos szerepet játszott a modern fajták kialakításában. Ha valaki kíváncsi, milyen is egy portland fajta, az nálunk megtekintheti, mert az egyik legszebb típusa Budatétényben is ki van ültetve, ez a „Rose du Roy”.
Az első modern piros rózsa (tulajdonképpen teahibrid) azonban csak 1900-ban bukkant elő: ez volt a „Liberty”, melyet a kor legkiemelkedőbb vörös vágórózsájának tartottak. Igaz, ezt a címet azután még igen sok fajta megkapta. És ez így lesz valószínűleg a jövőben is. Így vagy úgy, de mindezekből 1935-re létrejött a sokak által „minden modern vörös rózsa anyjának” tartott fajta, a robusztus „Crimson Glory”. Igazi mérföldköve volt a nemesítésnek – és ezt sem nem én találtam ki. Az 1930-as években mindent tudott, amit egy sötétvörös vágórózsától akkoriban elvárhattak. Úgy tartják, hogy ez a méltán híres, bár mára már elavult fajta a korábban említett, a Liberty – és így a „Gloire des Rosomanes” – utódja, és szépen visszavezethető Európa legelső vörös vágó rózsájáig, a bengál rózsáig. Valóban jól hangzik, hogy a modern vörös rózsákat leszármazásuk szerint láncba rendezzük, és talán igaz is, csak éppen nehéz bizonyítani. A „Crimson Glory” egyik őse valóban a fent
említett bourbon hibrid, de közöttük már a 9. (!) generáció található. Ez azt jelenti, hogy több mint 500 őséből a „Gloire des Rosomanes” csupán az egyik volt. Így hát ez a rózsa a „Crimson Glory” szépapjának a szépapja. A kedves olvasó véleményére bízom, hogy ez az 1/512-ed hozzájárulás elég-e ahhoz, hogy azt mondhassuk, a virágbolti piros rózsa őse a kínai bengál rózsa volt. A „Crimson Glory” azonban tényleg kiváló fajta lett, a maga korában páratlannak számított. Igen erős, damaszkuszi rózsa jellegű illata van, ráadásul virága tearózsa alakú: csillagszerű, kecses, középen kissé bimbószerűen zárt. Mai szemmel nézve azonban még mindig nem egészen tökéletes: virága kissé bókol és nem valódi vérvörös, inkább csak sötét kármin. Mindaddig ezt tartották a legkiválóbb vörös rózsának, míg az 1940-es években egy amatőr nemesítő létre nem hozta az „Ena Harkness” teahibridet. Ami természetesen kora legjobb vörös rózsája volt. Pontosan 1952-ig, amikor is a „Crimson Glory” leszármazottjaként egy fantasztikus teahibrid jelent meg. Még ma is sokan ezt tartják a vörös vágórózsák csúcsának. Mivel Amerikában nemesítették, nem is kaphatta a nevét máshonnan, mint egy autóról. Igaz, luxusautóról. Ez volt a „Chrysler Imperial”. Ha a kedves látogató élénk bíborvörös Chryslert szeretne látni – mindjárt többet is -, a Budatétényi Rózsakertbe jöjjön.
Ez a rózsa nemcsak a vásárlók kedvence volt, hanem a nemesítőké is. Élénk szín, elképesztően kellemes illat, egyenes szár, szép virágalkat. Mi kell még? Itt a lehetőség, hogy mindenki maga is véleményt mondjon róla, hiszen megnézhetik a kertünkben. Figyelem! A hangsúly a megnézésen van, nem levágjuk vagy kiássuk, hazavisszük – csak megnézzük! A fajta jelentőségére példa, hogy három olyan világhírű utódját is meg tudom említeni, mely nálunk, Budatétényben is látható. Egyik jobb, mint a másik, és máig is legendás fajták. Hogy melyik ez a három „Chrysler Imperial”- utód? Legyen az a jövő hónap témája. Annyit addig is elárulhatok, hogy M. L., P. M. és O. az iniciáléjuk. Így hát pihenjünk most egy kicsit a következő cikkig, melyben a valóban modern vörös rózsákról lesz szó és egészen a 2020-as évekig el fogunk jutni!