Családmese sorozatunkat Popelka Károly családjának történetével folytatjuk. Vén Ági, született Popelka Ágnes emlékezése nyomán közöljük a család történetét, amely olyan gazdag, hogy azt két részben adjuk le.
Popelka Károly, édesapám 113 évvel ezelőtt, 1910. szeptember 19-én született Budafokon. Hosszú élete során minden a kerületünkhöz kötötte. 93 éves korában halt meg, 2004. február 10-én .
Temetésekor írta Munkácsy Károly, a Mészáros László Képzőművészeti Kör egyik alapító tagja: „Istenem, ha Károly bácsi 20 éves korától szobrászkodhatott volna, milyen művészi magasságokat érhetett volna el. Rá gondolva szinte filmszerűen peregnek előttem az alkotótáborok emlékei, ahol szorgalmasan, elmélyülten, fantáziadúsan alkotott, de vidámsága, jó kedélye mosolyt hozott mindannyiunk részére.” Nagypapám, idősebb Popelka Károly Morvaországban született 1865-ben, Brno közelében, Val. Mezeritsch-ben. 1890-ben költözött Budafokra.
Nagymamám, Téli Rozália Sopron mellől, Szakonyból származik. Szakácsmesterséget tanult, kisbirtokos család lánya volt.
Idősebb Popelka azért költözött Budafokra, mert a Röck István Első Brünni Gépgyára Részvénytársaságnál helyezkedett el, mint géplakatos. A gyár a Budafoki út 70-ben működött. Bátyja, id. Popelka János már főszerelőként itt dolgozott, és Albertfalván lakott a családjával.
Járta a világot, vasútépítéseknél irányította a munkálatokat. Képeslapjait, amit feleségének küldött, ma is őrzöm.
Nagyszüleim 1906-ban kötöttek házasságot, négy gyermekük született. Az első, a legidősebb volt az édesapám. Popelka János /1911/ , az öccse a Donnál harcolt a Magyar Királyi 32. gyalogezredben, és ott esett el 1943-ban.
A másik öccse, Alajos szintén ott harcolt, majd fogságba esett. A halottakkal együtt dobták be egy közös sírgödörbe, onnan mászott ki, és vánszorgott haza, ahol egy hét múlva halt meg 1945-ben. Édesapámnak nagy sorscsapás volt, hogy rövid időn belül eltemette a szüleit és Alajos testvérét a budafoki temetőben. János öccsét egész életében várta haza, nem tudta elhinni, hogy elesett a Donnál, mivel nem kapott semmilyen hivatalos értesítést. János fiatal felesége /8.fotó János esküvő/ is hiába várta haza a férjét, öngyilkos lett.
János egyébként kora sikeres kerékpárversenyzője volt, a szobám falán őrzöm a fényképét, körülötte az érmeivel.
Édesapám a Péter-Pál utca 6. szám alatti házba járt óvodába. Emléktábla jelzi, hogy ez az utca legrégebb háza. Legszebb emlékei ebből az időből származnak. Mesélte, hogy az óvónéni mindig hegedült a gyerekeknek. Első hangszere az okarina volt. Szegénységük ellenére mind a négy gyerek tanult valamilyen hangszert megszólaltatni. Édesapám klarinéton, oboán, tárogatón, szaxofonon, hegedűn tudott játszanu.
Édesapám egész fiatalkora óta játszott kisebb-nagyobb budafoki együttesekben, még vendéglőkben is. Tagja volt a Kereskedő Ifjak Társulata Együttesnek. Játszott Láng István zenekarában, amellyel minden jelentősebb budafoki rendezvényen felléptek, szerepeltek bálokban is. Vasárnaponként zenélt a Kálváriahegy utca 26. sz. alatti Zobola Vendéglőben. Tagja volt a Magyar Hivatalos Zenészek Szakszervezetének, zenélt a Budafoki Szimfonikus Zenekarban, tagja és titkára volt a Magyarországi Tárogatósok Körének /1913-38/, ahol a Téli Károly nevet viselte édesanyja emlékére. Idősebb korában, haláláig otthon és baráti körben szép, régi dallamokat játszott tárogatón. Sokszor emlegette boldog cserkészéveit. Tagja volt Budafok első cserkészcsapatának: a 170. sz. Kőszáli Sasoknak, amely életre szóló élményt és tartást jelentett a számára.
1922-től egy ideig ő vezette a csapatnaplót. Rendszeresen táboroztak Dr. Czermann Antal /országgyűlési képviselő/ telkén a Balatonon. Nekem, sőt, unokáinak is megtanította a vidám dalokat. A cserkészet után belépett a Keresztény Ifjak Egyesületébe, amit Dr. Czermann alapított, ott többek között sakkozni is tanította a fiatalokat. Kisgyerekkorától gyűjtötte a bélyegeket. Alapító tagja volt a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének és a Budafoki Bélyeggyűjtő Körnek. Rendszeresen szerepelt kiállításokon. Szeretett fotózni. A szakkörrel meglátogatták a rózsakiállítást is, természetesen fényképezőgéppel. Sok fotót készített Budafokról. Gyerekkoromban rendszeresen barangoltunk Budafok érdekes részein, ilyenkor is fotózgatta a barlanglakásokat, ahol még abban az időben is éltek családok, nagyon szegényes környezetben. Édesapámat 14 éves korában szabó iparitanulónak adták. Graszl István budafoki szabómester műhelyében inaskodott. 1927-ben megkapta férfiszabói segédlevelét, mivel elvégezte a Községi Iparos Taniskola 3. évfolyamát jó eredménnyel, később a mesterlevelet is megszerezte. Dolgozott Graszl István szabónál, Bajza Mártonnál, majd kiváltotta az iparengedélyét, és innentől önállóan vezette a szabóságát. 1944-ben költözött a Péter-Pál utca 37. sz. alatti bérlakásba, mert a kuncsaftjai nehezen tudták megközelíteni a Sarló utcai műhelyét a meredek Plébánia utcán keresztül. 1951-ben megalakultak a szövetkezetek, ő is belépett az Apponyi Richard utca 34-be, későbbi nevén a Rózsa utca 34-ben volt a műhely, ahol az üzletvezető szabászaként dolgozott. Éjjelente pedig az adminisztrációt intézte a konyhában. Édesapámat szabómestersége mentette meg a háborúba való bevonulástól, ugyanis ő varrta a ruhákat a katonáknak, az oroszok magukhoz vették, velük élt, étkezett, és vitték, ahova a hadtest ment. Végül Esztergomból, ahonnan meg is szökött, mert a következő állomás Oroszország lett volna. Egész életét jellemezte az önképzés, amikor munkába ment, a villamoson utazás közben mindig olvasott, tanult angolul, járt német levelezésre, szónoklattanra. Sokszor gyerekként furcsa hangokra ébredtem, kiderült, hogy apu a kínai nyelvet gyakorolta, többször a nevét is kínaiul írta le. A művészetek is érdekelték, gyerekkorától rajzolgatott, festegetett, mintázott agyagból. A szoba-konyhás lakásunk és a mellékhelységei tetőtől talpig tele voltak festményekkel.
1950-ben nősült, apu 42 éves volt, ekkor felesége, Karsádi Zsuzsanna 34 éves volt.
A Popelka család történetét hamarosan folytatjuk.