Az 1848/49. évi szabadságharc egyik alig ismert ezredese, Bibersheimi Zámbelly Lajos kétszeresen is kötődik Nagytétényhez. Az egyik a tétényi csata, a másik életének utolsó évei. Az egykori Ó-utca 75 éve viseli a honvédezredes nevét. Életéről, katonai sikereiről ezen kívül nem sokat tudunk. Dindi István utána járt az életének, most az ő írását közöljük több részletben.
Zámbelly Lajos nagyapja, Giuseppe Andrea Giovanni Zambelly olasz nemes a hagyomány szerint a 18.században részt vett egy összeesküvésben, s ezért 1740-ben Magyarországra menekült. Édesapja, Zámbelly József a császári és királyi 4. huszárezredben kapitányként szolgált, s harcolt a törökök ellen, majd a napóleoni háborúkban is. Vitézségéért Ferenc császár 1820-ban osztrák nemességgel és a „Bibersheim” előnévvel jutalmazta meg. Zámbelly József a szegedi német származású Bi(e)ber Terézt vette feleségül. Fiúk, Lajos 1815. augusztus 18-án született Szegeden. 14 évesen hadapród lett a császári és királyi gyalogezredben. 1833-ban a Sándor orosz nagyherceg nevét viselő 4. huszárezredben hadnaggyá, majd főhadnaggyá, 1844-ben
pedig másodkapitánnyá léptették elő, s ebben az évben feleségül vette Frischmann Paulinát. Több évig teljesített szolgálatot Galíciában (lengyel tartomány), majd 1847-ben Bécsbe rendelték. Az 1848. március 13-i bécsi forradalom idején a Sándor-huszárezreddel a Burgot védte olyan tisztekkel együtt, mint a későbbi aradi vértanú Schweidel József és Poeltenberg Ernő.
1848 nyarán a Sándor-huszárezreddel Magyarországra, Pozsonyba érkezett, ahol társaival együtt esküt tettek a magyar alkotmányra. Erről az eseményről az 1850-51-ben írt emlékirataiban ez olvasható:
„Alig léptük át Magyarország határát, a pozsonyi főparancsnok, gróf Lamberg altábornagy írásbeli meghagyása folytán nyomban megeskedtettünk a magyar alkotmányra. Isten és emberek előtt
történt, s ezáltal előbbi eskünk alól feloldattunk, és mégis ránk fogták utóbb, hogy esküszegők
voltunk.”
1848. szeptember 29-én a 4. huszárezred századosaként részt vett a pákozdi csatában, s bátorságáért a magyar minisztérium első kapitánnyá nevezte ki. Emlékirataiban – többek között – így írt erről az ütközetről:
„A visszavert két előhatolás után a horvát nemzetőrzászlóaljakat alig lehetett már előhaladásra bírni. Magam láttam, miként szegültek ellene a támadási parancsnak….. Kevés híján a bánt is meglőtték. Egyik dombról vizsgálta állásunkat, mit észre vevén Mack tüzér hadnagy maga irányított két ágyút, s erre eltűnt a bán, kíséretével együtt. Állítólag oldalán lévő egyik magasabb tiszt elesett….”
Október 11-én Salamonfalvánál (ma Zsirához tartozó, az osztrák határ mentén lévő település) Jellasics alvezére, Todorović ellen harcolt, akinek menekülő katonái a település házait felégették. A visszavonuló horvátok mindenhol romboltak, raboltak.
„Ahol a horvátok átvonultak, mindenütt a legnagyobb embertelenségeket követték el, sőt, még Ausztriában, akárhová érkeztünk, mindenütt átkozták a lakosok e galád hadat, melynek táborhelyére azonnal rá lehetett ismerni, mert az el volt lepve tollakkal, s a rablott háziállatok egyéb maradványaitól, sőt, mindennemű házi eszközökkel, még bútorokkal is.”
A menekülő horvátokat Horpácsnál megtámadták:
„Alig értünk ki a horpácsi erdőből, megláttuk a közelségünket nem gyanító horvát hátvédet nagyban pihenni. A lovasság és a tüzérség gyorsan kifejlődött, és mivel az ellenség egy dombon néhány ágyút elhelyezett, azonnal ezeket és a megpillantásunkra megfutamodó sereget kezdtük – haladtunkban – lődözni….
Tüzérségünk igen gyorsan és jól lőtt, a horvát gyalogság pedig szétment, mint a pelyva….”
Zámbelly Lajos a vesztes schwechati csata után, október 31-én találkozott először Görgeyvel. Erre így emlékezett:
„E napon, miután a hátvédet vezényeltem, s úgyszólván az utolsó voltam osztrák földön, először láttam Görgeyt, ki mellettem elnyargalván, előre sietett. Éppen egy ökölnyi kenyeret rágicsáltam, melyet egy húszason szereztem. Görgey erősen fixírozott engem, én viszont őt. Csak később tudtam meg, hogy ő volt.”
December elején Windisch-Grätz tábornagy seregeivel elindult, hogy megbüntesse a lázadó magyarokat. A visszavonulás gyakran komoly vesztességekkel járt, amiről Zámbelly is beszámolt:
„December 16-a a magyar hadseregnek 1200 emberébe, 60 lovába, 4 ágyújába, s egy zászlójába került, melynek védelménél az Ernő-gyalogezred két századát részben lekoncolták, részben elfogták.”
E hadjárat egyik kevésbé ismert eseményei közé tartozik a január 3-án történt tétényi csata, melynek Zámbelly Lajos első kapitány is részese volt, s emlékirataiban is beszámolt róla:
„Január 3-án délután Budához közelebb vonatott össze a hadsereg, míg az ellenség az egész vonalon közeledett.
Téténynél az előre toluló ellenség Kmety dandárjára bukkant, amely éppen készülőfélben volt. A lovasság ellene fordult, s a nagy port, mely barátot s ellenséget füstgomolyként ellepet, felhasználva a Vilmos-huszárok kapitánya, Mezei századával sebtiben az elővédet képező Wallmoden vasasokra veté magát, s azokat szétugrasztá, miáltal borzasztó mészárlás vette kezdetét, amelynek csak az általános visszavonulási parancs vetett véget.
Mórnál e vasasok fegyvertelen foglyokat és futókat lekoncolván, méltán nevezték el „mészáros-ezrednek”. Eljárásukat a huszárok Téténynél kamatostól fizették és torolták meg. A huszárok a koncolásnál egyre azt kiálták rájuk: „Mórért!” Azontúl a Wallmodenek ama nevüket, melyre büszkék voltak, alighanem elvesztették ismét, mert a nekidühödt huszárok elől másképpen nem tudván menekedni, leugráltak lovaikról, s igyekeztek az árkon túl jutni, ahová a huszárok nem követhették. A huszárok 40 lovat, és számtalan kardot hoztak magukkal zsákmányul és diadaljelül.
Tétény mögött Kmety csatarendben állítá fel dandárját, és megerősíttetvén Pöltenberg alezredes előbb Karger dandárja által – aki mindjárt Mór után betegnek jelenté magát – lépésről lépésre védekezvén, Promontorra vonult vissza, ahol az ellenség az űzésével felhagyott, mivel sötétedni kezdett, s állásunk igen előnyös volt.”
Bona Gábor hadtörténész a Magyarország hadtörténete című könyv első kötetének 7. fejezetében írt a tétényi csatáról. E szerint január 3-án reggel az Érden tartózkodó és utóvédet képező Poeltenberg-dandár megkezdte a visszavonulást, s nem várta meg a felváltásukra érkező Zichy-dandárt. A ködös időben az I. osztrák hadtest elővédje követte Poeltenberg csapatait, és Tétény határában harcba keveredett a Zichy-dandárral. Az ütközetbe a visszafordított Poeltenberg-hadosztály élén maga Görgey is beavatkozott. Az ellenséget visszaszorították, és már általános támadásra készültek, amikor Görgey egy álhír miatt (egy császári hadoszlop Érdnél átkelt a Dunán) leállította a támadást és a csapatok visszavonultak.