Bravúr. Ez talán a legtöbbet emlegetett szó mind a Budafok, mind a magyar futballválogatott őszi teljesítménye kapcsán. De vajon hasonlít-e másban is a két csapat? Ezt a poént le is lőjük, szerintünk igen.
Mielőtt mélyebben belemennénk a témába, egy dolgot szeretnénk leszögezni. Nem, nem gondoljuk, hogy a Budafok a magyar válogatott szintjén van, vagy azt, hogy egyáltalán értelme van ilyen összehasonlításnak. Azt sem gondoljuk, hogy Csizmadia Csaba Marco Rossi lenne, mint ahogyan Marco Rossi sem Csizmadia Csaba. Azt viszont igen, hogy a két gárda teljesítménye és stílusa között igenis vonhatunk párhuzamot, és még különösebben nagy költői szabadság sem kell hozzá.
Az ősz folyamán ugyanis mindkét gárda erőn felül teljesített; a nemzeti tizenegy jegyet váltott az Eb-re, majd megnyerte Nemzetek Ligája-csoportját, amivel feljutott a sorozat elitjébe, a Budafok pedig feljutóként úgy áll az NB I 6. helyén, hogy a Fradi mellett ők játszották a legkevesebb meccset a mezőnyből.
A 2016-os Európa-bajnoki szereplés ellenére a magyar válogatottnak a nagy téttel bíró meccseken általában még mindig az esélytelenebb csapat szerepe jut. A korábbi évtizedekkel ellentétben Rossi csapata viszont megtanult nyerni, és megtanult komoly ellenfelek ellen, feszített mérkőzéseken végig partiban maradni.
Nagyjából ezt hozza a Budafok is az NB I-ben, és a fegyelmezett védekezésre épülő kontrajáték, valamint a sokat gyakorolt rögzített helyzetek egyelőre elegendőek is ahhoz, hogy a csapat teljesítse az elvárásokat. Csizmadia emellett remekül meccsel, rendre jól nyúl bele a játékba, a cseréi már több meccsen szereztek pontokat érő találatokat.
Még ha az elején szájbarágósan le is írtuk, hogy a két edző nem ugyanaz a személy, ugyanez igaz a szövetségi kapitányra is, aki hasonló harcmodort játszat a címeres együttessel. A játékosok nyilatkozatai alapján pedig karakterében is hasonlít Csizire; jól szót ért a futballistákkal, akik bíznak benne.
A hasonló harcmodorról még annyit, hogy mindkét esetben megvan a – maga szintjén – szilárdan záró védelem, előtte egy harcos, masszív középpálya, valamint csatárpozícióban egy erős alkatú támadó, akire adott helyzetben fel is lehet ívelni a labdát, de akkor sem illetődik meg, ha a földön kell belépnie az összjátékba.
Mondjuk Budafoknak még nincsen saját Szoboszlai Dominikja, viszont erre a titulusra halkan beajánlanánk Skribek Alent, akinek a frizurájánál csak a cselei vagányabbak (az egyik Neymart idéző trükkért kapott is egy nevelő célzatú bodicseket a ZTE elleni meccsen).
Egy szó, mint száz: két csapat két különböző szinten teljesített remekül ebben az évben, és mi mindkettőnek örülünk. Ennél boldogabbak már csak akkor leszünk, ha a nemzeti csapat és a BMTE következő közös pontja egy Telkibe szóló válogatott meghívó lenne, ami a Promontor utcában landol.
(Fotók: BMTE)