Kollmann Gábor triója telt ház előtt koncertezett a Magdolna Udvarban.
Klasszikus dzsessz, swing, latin és modern improvizációk találkoztak Kollmann Gábor triójának telt házas koncertjén a Magdolna Udvarban. A szaxofonos a magyar zenei élet egyik meghatározó személyisége, aki a fellépései mellett igazgatja a Budapest Jazz Orchestrát, és tanít a Zeneakadémián. A budafoki koncertet az tette igazán különlegessé, hogy a triót a szaxofonos mellett egy énekes, Urbán Orsolya, és egy zongorista, Csanyi Zoltán alkotta, ami nem nevezhető klasszikus felállásnak.
Miért ezt választotta? – kérdeztük még a kezdés előtt Kollmann Gábortól.
Elsősorban azért, mert sok koncertet adtunk ebben a felállásban, pont így, hárman. A zongora a kísérő hangszer az énekes szólista mellett, és hozzá van egy hangszeres szólista. Ebből teljes értékű produkció születik, de persze, lényegesen nehezebb így, mintha volna bőgő is, vagy dob.
Mit tud a két zenésztárs, akit maga mellé választott?
Urbán Orsolyát és Csanyi Zoltánt ismerem, és róluk tudom, hogy mire képesek. A dzsesszben nagyon fontos, hogy az énekesnőnek karakteres hangszíne legyen. A dzsesszben átlagos hangot vagy művi módon elváltoztatott hangot, hogy megpróbálunk dzsesszes torkot csinálni a sajátunkból, nem igazán jó hallgatni. Az énekes akkor jó, hogyha van valamilyen plusz benne, ami köthető ehhez a műfajhoz. Nyilván a mélyebb, szélesebb, sötétebb hang a jobb. Csanyi Zoltánnak pedig a zongorajátéka eltér attól, ami Magyarországon elterjedt. A harmóniák megfogásában jelentősen más irányt képvisel, sokkal jobban kihasználja a zongora teljes hangterjedelmét, akusztikai adottságait, és emiatt nagyon könnyen tudok vele játszani, mert sohasem keresztezi a szaxofonon megszólaló hangokat.
A Magdolna Udvar kicsi hely kicsi színpaddal, és ha telt ház lesz, akkor sem lesznek sokan. A helyszín befolyásolja azt, hogy mit játszanak, hogy játszanak, milyen a koncert hangulata?
Nullától nagyjából száz emberig van egyfajta megnyilvánulási mód, és több száztól fölfelé pedig a másik. A Magdolna Udvar intim hely, tehát itt nem kell annyira „power” zenét játszani, nem kell folyamatosan rengeteg ember érdeklődését fenntartani. Kis helyen vagyunk, jól látnak bennünket, akusztikusan is hallják a hangszereket, és így a közönség sokkal közvetlenebb módon tud részt venni a produkcióban, mint mondjuk egy 600 fős ültetett tömeg. Ott csak a kihangosított dolgok hallatszanak, mi pedig gyufaszálnagyságban vagyunk láthatók a színpadon.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy „A dzsesszkvintet számomra mindig ünnepi alkalom. Magával ragadó, ízig-vérig dzsesszzene. Egyszerre vagyok hallgató és előadó.” Egy trióban ezt nem tudja megcsinálni.
Nem, és itt embertelen módon kell figyelni, egy másodpercre sem lehet kihagyni. Ez olyan, mint amikor akrobatikus ugrásokat csinálnak a cirkuszban, vagyis itt mindennek mindig találkoznia kell, senki nem engedheti el a másikat, és állandóan kapcsolódni kell. Ez ahhoz képest, mint amikor kvintetben játszunk, körülbelül másfélszeres fókuszt kíván. A triónál mindenre reagálni kell, vagy éppen el kell hallgatni. Ez egy állandó improvizáció, hiába játszunk fix dolgokat, amiatt, hogy kevesen vagyunk, és nincsen ritmushangszer, mi magunk vagyunk a ritmus, és ez sokszorosan nehéz feladat.
