A Passe Tánccsoport neve egyre ismerősebben cseng nemcsak a kerületben, de országos és nemzetközi szinten is. A csoport vezetője, Czene-Bánhidi Petra már több mint húsz éve tanít táncot Nagytétényben, és nem csupán művészi eredményeivel emelkedik ki: közösségépítő ereje, szeretetteljes pedagógiai megközelítése és rendíthetetlen elhivatottsága példaértékű. A vele készült interjúnkból kiderül, hogyan lehet egy tánccsoportból valódi második otthon.
Petra, több mint húsz éve vezeted a Passe Tánccsoportot. Mit jelent számodra ez a munka?
Őszintén? Ez az életem. A lányok a családom részei. Minden reggel kedves üzenetekkel indul a napom, anyák napján engem is felköszöntenek. Nemcsak táncot tanítok nekik, hanem próbálok emberileg is adni valamit – szeretetet, biztonságot, példát. Ez nem egyszerű munka, ez hivatás.
A kerületi kötődésed is elég erős, mesélnél erről egy kicsit?
A nagytétényi Szelmann Házban tanítok már több mint húsz éve, és szinte hazajárok oda. A nagyszüleim, az édesanyám is Nagytétényben születtek, úgyhogy különösen sokat jelent számomra ez a hely. Amikor a falra nézek, gyakran látom a családom fotóit – olyan, mintha egyszerre lenne ott a múltam és a jelenem is. Ez rengeteget ad lelkileg.
Hogyan indult maga a Passe Tánccsoport?
Gyerekként már tudtam, hogy a tánccal akarok foglalkozni. Mindig is vonzott ez a világ, minden stílust kipróbáltam. Páros táncot, szólót, csoportost. Amikor felnőttem, az argentin tangó lett a fő műfajom, de amikor gyerekeket kezdtem tanítani, inkább a modern, jazzy alapú kortárs táncra helyeztem a hangsúlyt. Így alakult ki a Passe, amit azóta is folyamatosan építek, szakmailag és emberileg egyaránt.
Kik alkotják ma a csoportot?
A legfiatalabb táncosom hároméves, a legidősebb harmincegy. Azt szoktam mondani, hogy van olyan kislány, aki még gumibugyiban érkezik hozzánk, aztán egyetemi diplomával köszön el. A nagyobbak nagyon figyelnek a kicsikre – hajfonás, smink, bátorítás –, nálunk tényleg működik az egymásra figyelés. A saját kislányom is táncol nálunk, ő most hétéves, és már két versenyt is megnyert a csoportjával. Ennél szebb kezdés nem is lehetne.
Rengeteg versenyen jártatok, milyen sikereket tudhat maga mögött a Passe?
Két magyar táncszövetségbe regisztráltunk, amelyek nemzetközi versenyeket is rendeznek. Tavaly például a világbajnokságra és az Európa-bajnokságra is kijutottunk. A világbajnokságon két aranyat nyertünk, az EB-n 9 arany, 4 ezüst és 4 különdíj lett a mérleg. A legnagyobb boldogság számomra az volt, hogy a lányok is átélhették, milyen a dobogó tetején állni és hallgatni a magyar himnuszt.
Hol tartotok most, milyen célkitűzéseitek vannak az idei évre?
Már túl vagyunk a kvalifikációs versenyeken, jó eredményekkel. Most a magyar bajnokságokat várjuk, bízunk benne, hogy újra ott lehetünk a nemzetközi mezőnyben is. Emellett készülünk a június 7-i évadzáró gálára, amit a Klauzál Házban tartunk. Ez minden évben ünnep nekünk, ilyenkor nemcsak a tánc, hanem az összetartozás is főszerepet kap.
Mi az, ami szerinted a legfontosabb, hogy a gyerekek magukkal visznek innen?
A szeretet. Azt, hogy itt tartoznak valahova. Hogy számítanak. Az összetartás nálunk nem csak szó. Ez minden mozdulatban, minden fellépés előtti ölelésben ott van. Néha még könnyeket csal a szemembe, amikor látom, ahogy a nagylányok odamennek a kicsikhez, fésülik a hajukat, megsimogatják a buksijukat, biztatják őket. Ez az, ami igazán számít.
Tudod, talán ettől különleges még számomra is ez az egész, mert már nemcsak más gyerekeivel táncolok együtt, hanem a sajátommal is. Látni, hogy ő is részese lett ennek a közösségnek, és ugyanúgy szereti, mint én – ez az érzés minden fáradtságot megér.