Magyarországon az önkormányzatok közül elsőként 2013. február 5-én Budafok-Tétény önkormányzata tűzte ki a székely zászlót. A több mint 10 éves szolidaritási kiállásról kérdeztük Németh Zsoltot, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökét.
Hogyan emlékszik vissza a szolidaritási akcióra és kiállásra Hargita és Kovászna megye önkormányzatai mellett?
Hargita és Kovászna megye nekem nem földrajzi, történelmi közigazgatási vagy tájegységek, hanem arcok: Tamás Sanyi, Antal Árpi, Sántha Attila stb. A székely zászló budafok-tétényi Városháza homlokzatára való kitűzéssel az egész országban egy szolidaritási mozgalmat indítottunk el, amelynek nyomán a Parlament épületére is kikerült. A székely zászló egészen addig ott fog lobogni, amíg hivatalosan is el nem
ismerik a székelyek zászlajának!
Szerepet játszott a gyors reagálásban, hogy Budafok egyik testvérvárosa Barót?
A testvérvárosi kapcsolat személyes valósággá teszi a történelemkönyvekben és a híradókban szereplő valóságot. Így lesz igazán a nemzet része Barót, vagy éppen egy budafoki lakos, aki így, hogy találkozik azokkal, akiknek Trianon mindennapi tapasztalat, az életük valósága ma is. És így kapunk mi is itt a kerületben első kézből hiteles információt azokról az eseményekről, amelyek zajlanak Romániában. Élő a
kapcsolat, nekünk vannak olyan barátaink, akiket felhívhatunk azzal, hogy „Azt hallottuk, hogy… Mi folyik ott nálatok? Miben tudnánk segíteni?” Már az, hogy beszéltünk, sokat tud jelenteni. Pláne, amikor megtudták, hogy kitűztük a zászlót! A székely autonómia melletti kiállást szimbolizálja október utolsó vasárnapján az őrtűzgyújtás a kerületben. Miért fontos ez az esemény? A szimbólumok, a jelképek fontosak. Egy jelképbe sűrítve néha többet tudunk adni egymásnak, mint szavakban, mondatokban. A székelyeknek, akik szófukar emberek amúgy, biztos sokat jelent az itt is fellobbanó őrtűz, ami azt üzeni nekik, hogy számon tartjuk őket mi, anyaországiak, és hogy továbbra is egy nemzet vagyunk a szétszakított állapotunkban. És azoknak a székelyeknek is nagyot dobban a szíve, akik itt vannak Budafokon az őrtűzgyújtáskor. Nem kevésbé nekünk, akik velük egy tüzet állunk körül aznap.
Február 3-án rendezték meg a hagyománnyá vált Csángó bált a Millenárison. Az idei év műsora mire fókuszált?
Idén a csángók magyar identitására fókuszáltunk, amire csak azért volt szükség, mert nekik ehhez az identitáshoz vissza kellett találniuk. Elsodorták őket a legtávolabbi – Kárpát-medencén kívüli tájakra is – a történelem viharai, és módszeresen irtották bennük a magyarságtudatot Ceausescu pribékei. Mára erős magyar öntudattal, szép magyar népművészettel, szőttesekkel, kerámiákkal, zenei anyaggal jönnek már
Budapestre, a fővárosba. Ennek a magyarságtudatnak az elemeit és a történeti állomásait állította színpadra az idei műsor, amelyben a boldog, önfeledt pillanatok és a fájdalmas elszakadás jelenetei is megelevenedtek. Felemelő volt.
A bálon a Kisebbségekért- Pro Minorite Alapítvány alapítójaként mondott beszédet. Mit
hangsúlyozott a beszédében?
Ennek a falnak a ledöntéséről beszéltem, amely a magyart a magyartól elválasztotta. Ezért cselekvően tenni kellett, ebben a munkában nagyon sokan vettek részt, akik kockázatokat is vállalva feljárták, felgyűjtötték és közismertté tették a csángók sorsát, népi világát. Rájuk is emlékeztünk, különösen amiatt is, mert Sára Feri, a gyimesi csángók kutatója és nagy szerelmese elment közülünk.
Hogyan érezte magát a bálon?
Én mindig remekül érzem magam itt, lubickolok ebben a közegben, örülök, hogy körülvesznek évtizedes ismerősök, és eljönnek olyanok is mindig, akiknek még új ez a magyar kisebbség. A bálon a színpadi műsor mellett kiállítások és egy könyvbemutató is volt, ahol Szőcs Anna Édesanyám rózsafája című életrajzi témájú
könyvét is bemutattuk, akit olyan régóta ismerek, hogy már kimondani is történelem – 18 éves korom óta. Miattuk jó ez a bál.
Fotók: Németh Zsolt/Facebook