Dr. Csordás Dóra Éva nem illik a klasszikus “tizenéves tehetség” skatulyába, mégis ő a tökéletes példakép a fiatalok számára. A 32 éves táncos nappal elméleti idegtudománnyal és portfólió-kutatással foglalkozik, este pedig Európa-bajnokként áll a színpadon. A tudomány és művészet különleges egyensúlyáról mesélt.
– Hogyan kezdődött a történeted a Passé Tánccsoporttal?
– Kereken 20 éve, 12 évesen kezdtem el járni. Az egész egy vicces véletlennek volt köszönhető. Egy nyári napon a baracskai buszon utaztunk, és éppen ott utazott a Szelmann Ház énekkara, akik felvetették anyunak, hogy Czene-Bánhidi Petra is ott tanít. Anyukám rögtön lecsapott az ötletre. Elvitt az első órára, és ott derült ki, hogy ez egy komoly, modern jazz- és balettalapú táncóra egy rettentően erős közösséggel.
– Mi volt az első benyomásod?
– Az első benyomásomra úgy emlékszem, hogy Petra elképesztően kedves és befogadó volt. Én két dolog miatt izgultam nagyon. Az egyik az volt, hogy elég jó leszek-e a csapatnak, hiszen Petrának komoly neve volt a művész szakmában. A másik pedig az volt, hogy kiskamaszként féltem, hogy nem vagyok elég menő hozzájuk képest. Megdöbbentő volt, hogy Petra pedagógiájának köszönhetően ez abszolút fel sem merült a továbbiakban.
– Hogyan tudtad összeegyeztetni az élsportot a komoly tanulmányokkal?
– Mindig, minden körülmények között szakítottam időt a táncra. Petra is tudta, hogy míg napközben az iskolában az agyunk fárad ki, a délutáni próbán a testünk teszi ugyanezt, de közben az agyunk regenerálódik. Ez a szimbiózis mindig hasznára vált a csapatnak. Lett egy PhD-címem elméleti idegtudományból, és jelenleg portfólió-kutatással foglalkozom. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy sosem kellett választanom azok közül, amit szeretek csinálni.
– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
– Határozottan arra, mikor profi kategóriában megnyertem a felnőtt szóló kortárs tánc Európa-bajnoki címet. A táncot Seress Rezső Szomorú vasárnapjára adtam elő. Számomra ez a szám nagyon nagy személyes súllyal bírt, és úgy éreztem, a tánc elmeséli azt, amit én szavakba sem tudok önteni. Mikor lehullott a függöny, a közönség nem tapsolt, csak néma csendben ült, mert még dolgozták fel az élményt.
– Volt már mélypontod a karriered során?
– Igen, 19 évesen. Akkoriban már elsőéves bionikus mérnök egyetemista voltam, és szerettem volna estin bejutni a Táncművészeti Egyetemre, de elutasítottak. Akkor azt hittem, feladom, mert úgy éreztem, az élet nem akarja hagyni, hogy ebben az irányban kibontakozzak. Végül Petra és a családja győztek meg, hogy ne adjam fel. Fél év múlva az első szólótáncommal országos bajnok lettem.
– Mit üzennél azoknak, akik most gondolkodnak a táncon?
– Gyertek! És ne azért gyertek, mert hajlékonyak vagytok, vagy mert szerepelni akartok. Azért gyertek, hogy itt ti jól érezzétek magatokat. Ne add fel első, de még a tizedik nekifutásra sem. Néha a legegyszerűbbnek tűnő forgás kivitelezése a legnehezebb, de a végén gyönyörű lesz.