Veszeli Beatrix 16 éves, a Passé Tánccsoport versenyzője. Ötéves kora óta táncol, és bár félénk kislányként indult, mára világbajnoki dobogós helyezésekkel büszkélkedhet. A modern-kortárs táncban találta meg önmagát, a sikerekről és a kezdeti nehézségekről mesélt.
– Hogy emlékszel vissza a kezdetekre?
– Ötévesen, még ovisként léptem be először a próbaterembe. Anyukám ötlete volt a tánc, szerette volna, ha járnék valamilyen különórára. Körbekérdezett az ovis csoportban, és az egyik kislány anyukája ajánlotta a Passé-t. Nem mellesleg az a kislány azóta a duópartnerem is, szép eredményeket tudhatunk magunk mögött.
– Milyen volt az első benyomásod?
– Gyerekként nagyon félénk, szégyenlős voltam, nehezen ment a beilleszkedés is, de Petra mindig jól kezelte az ilyen helyzeteket. Elmondás alapján elég döcögősen indult be ez az egész, eleinte egyáltalán nem volt kedvem órára menni. Ez ma már pont fordítva van, minden helyzetben a táncot választom.
– Miért pont ennél a sportágnál maradtál?
– Mikor kisebb voltam, akkor a közösség jobban vonzott, mint maga a tánc. Idősebb fejjel már a tánc szeretete, a tudásvágy és a megmérettetések sokkal fontosabbak lettek. Rájöttem, hogy a tánc az, amiben meg tudom mutatni, ki vagyok én igazából, mi rejtőzik a felszín alatt. Onnantól vált valódivá az egész, amikor rájöttem: az érzéseimet mozdulatokon keresztül is közvetíthetem.
– Hogy néz ki egy átlagos heted?
– A csoportunknak alapból két edzése van egy héten, de én általában a legkisebbek óráján is részt veszek, besegítek náluk, amit nagyon élvezek. Ezeken kívül még be szoktunk iktatni plusz órákat a versenyek előtt a szóló és duó táncok miatt. A tanulással általában nincs probléma, nagy szerencsém van, ugyanis a tanáraim maximálisan támogatnak.
– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
– Talán a 2024-es világbajnokságot nevezném meg, ahol duó és trió kategóriában is sikerült a dobogó legfelső fokára állnunk. Sosem felejtem el, alig akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Büszke voltam magamra és a két lányra, akikkel együtt kezdtük ezt az egészet sok-sok évvel ezelőtt.
– Volt már mélypontod, amikor abba akartad hagyni?
– Nem emlékszem, hogy valaha is megfogalmazódott volna bennem a gondolat, hogy én ezt nem akarom tovább csinálni. Persze volt rá példa a covid előtti időszakban, még 9-10 évesen, hogy reménytelenséget éreztem, nem volt sikerélményem. Nem igazán álltam soha első sorban, és ez rosszul esett. Ilyenkor anyukám tartotta bennem a lelket. Aztán jött 1-2 év kiesés, utána hatalmas bizonyítási vágyam volt, és elkezdtem érzésből táncolni.
– Mik a jövőbeli céljaid?
– Szeretnék a dobogó felső fokán állni egyedül, szóló kategóriában Európa- vagy Világbajnokságon. Tavaly már megpróbáltam, azonban csak a második helyen végeztem, idén talán sikerül egyel feljebb lépnem.
– Mit üzennél azoknak, akik most kezdenék a táncot?
Mindenképpen azt mondanám, vágjanak bele, csinálják! Ne egyből a tökéletességre törekedjenek, a legfontosabb az, hogy élvezzék, szeressék amit csinálnak. Biztosan lesznek nehezebb időszakok, napok, de ne bizonytalanodjanak el az első kudarc után. Én úgy gondolom, az összes félresikerült versenyből, csalódással végződő edzésből tudunk tanulni, ezáltal fejlődni. Higgyenek magukban, legyenek türelmesek, mert kemény munkával, befektetett energiával és megfelelő hozzáállással sok mindent el tudunk érni. Kívánom mindenkinek, hogy találják meg a táncban azt az örömöt, ami motiválja őket a mindennapokban és azt a fajta gyógyírt, ami engem is átsegített már számtalan nehézségen.