Szlovacsek Lilla 17 éves, a Passé Tánccsoport tagja. Bár autoimmun betegséggel küzd, a táncban találta meg a felszabadulást és a hiányzó láncszemet. Korábban negatív élményei voltak, de jelenlegi közössége visszaadta a hitét. Az érettségi előtt álló versenyző a kitartásról, a befogadásról és az önkifejezésről mesélt.
– Hogyan találtál rá a Passé Tánccsoportra?
– Már ötéves korom óta sportolok, viszont több sportágat és egyesületet is végigjártam, mielőtt Petránál kikötöttem. 15 éves voltam, amikor nála kezdtem el táncolni, és már az első edzésen tudtam, hogy végre megtaláltam a nekem való sportágat. Előtte táncoltam már más helyen is, ahonnan elég rossz élményekkel távoztam: az edzőm az edzéstársaim előtt kifigurázta a testalkatomat. Így kicsit tartottam attól, hogy ez itt is probléma lehet, de Petra már az első edzésen megnyugtatott és motivált arra, hogy folytassam a sportolást.
– Milyen volt a fogadtatás?
– Az első benyomásom a lehető legpozitívabb volt. Az edzéstársaim már egy viszonylag jobban összeszokott közösség voltak, mikor én megérkeztem, viszont így sem éreztem magam kiközösítve, már az első perctől fogva befogadóak voltak.
– Miért pont a kortárs tánc mellett döntöttél?
– Autoimmun ízületi gyulladásos beteg vagyok, így számomra kicsit korlátozott az is, hogy milyen sportágakat tudok végezni. Mindig is közel állt hozzám a tánc, de mielőtt nem kezdtem el kortárs modern táncolni, mindig is volt bennem egyfajta hiányérzet. Amint ezt elkezdtem, éreztem, hogy végre megtaláltam azt, amit eddig a különböző táncstílusokban kerestem.
– Hogyan tudod összeegyeztetni az iskolát a rendszeres edzéssel?
– Egy viszonylag nehéz gimnáziumba járok, így néha nehéz összeegyeztetni a sok tanulnivalóval az edzéseket. Viszont amikor táncon vagyok, soha nem szoktam az iskolai számonkéréseken gondolkodni, hanem igyekszem kicsit felfrissíteni az agyam, ami általában sikerül is. Edzések után általában mindig hatékonyabban tudok tanulni. Kiskorom óta tudom, hogy a sportnak időt kell szakítani, nemcsak az egészségügyi állapotom miatt, hanem amiatt is, mert kikapcsol.
– Melyik a legemlékezetesebb versenyélményed?
– Az első megmérettetésem a Passénál. Két hete csatlakoztam az egyesülethez, amikor kiderült, hogy az egyik csapattársam lebetegedett, és helyettesítenem kell őt két koreográfiában. Az egyik táncot aznap tanultam meg, a másikat szerencsére már valamennyire tudtam. Nagyon büszke voltam magamra, mivel előtte még semmi ehhez hasonlót nem kellett ilyen gyorsan megtanulnom, és rendkívül hálás voltam, hogy ennek a közösségnek lehetek a része.
– Mi motivál a nehezebb napokon?
– Számomra a legnagyobb motiváció az edzőm és a közösség, amit megteremtett. Sokszor van olyan, hogy a betegségem miatt nehezemre esik bármilyen mozgás, viszont ilyenkor is szeretek bemenni edzésre, és az ott található csodás emberektől mindig jobb kedvem lesz. Akármennyire is szörnyű napom volt, általában mindig mosollyal az arcomon távozom. Petrához mint egy utolsó remény mentem, és nem vagyok benne biztos, hogy másik edzőnél folytattam volna bármilyen sportot is. Itt biztonságban érzem magam.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Ebben az évben érettségizem, szóval sajnos most a sportnak kicsit háttérbe kell szorulnia, de idén is részt veszünk az MLTSZ kvalifikációs versenyein. Hosszú távú terveim nagyon nincsenek, de szeretném folytatni addig, ameddig az egészségem és a szabadidőm engedi.
– Mit üzennél azoknak, akik hasonló cipőben járnak?
– Mindenképpen elmondanám nekik, hogy ne engedjék meg senkinek, hogy elvegye a kedvüket egy adott sportágtól. Lesznek olyanok, akik elmondják neked, hogy nem vagy elég tehetséges, vagy nem megfelelő a kinézeted. Viszont addig, ameddig neked egy adott sport örömet okoz és feltölt, arra kell fókuszálnod, hogy mennyi pozitívumot ad az életedbe. Mindemellett fontos, hogy megtaláld a számodra legmegfelelőbb közösséget, ahol teljes mértékben ki tudsz teljesedni.