Novákovics Nelli 19 éves, a Passé Tánccsoport Európa-bajnok táncosa. Bár már babakorában úszni vitték a szülei, háromévesen a tánc mellett tette le a voksát. Az út során a versenyzés és a tanulás mellett egy autoimmun betegséggel is megküzdött, de a kitartása meghozta gyümölcsét. A hűségről, a „második anyukáról” és a színpadi katarzisról mesélt.
– Három évesen kezdted a táncot. Milyen emlékeid vannak a kezdetekről?
– Anyukám egy barátnője ajánlása alapján vitt el a Passé-hoz. Őszintén szólva csak emlékfoszlányaim vannak, de anyukám elmondása szerint rögtön megtetszett, és ha tehettem volna, minden nap mentem volna edzésre. Arra emlékszem, hogy viszonylag hamar sikerült beilleszkednem. A nagyobbak mindig segítettek minket, kicsiket, mi pedig nagyon felnéztünk rájuk és sokat tanultunk tőlük. Ez a mai napig hagyomány nálunk: most, hogy mi vagyunk a nagyok, mi is segítjük, támogatjuk a kicsiket egy-egy fellépés vagy verseny alkalmával. Petra is sokat hozzátett ehhez, nemcsak szakmailag: nagyon megszerettem őt az elejétől fogva, olyan nekünk, mint egy második anyuka.
– Sokáig párhuzamosan úsztál is. Miért végül a tánc győzött?
– Igen, pár hónaposan már babaúszásra vittek, és sokáig párhuzamosan csináltam a kettőt. Az úszásnál sajnos nem tapasztaltam meg azt az összetartást csapaton belül, mint itt. Szerintem nagyon nem mindegy, hogy milyen a légkör, hiszen ez nagy hatással lehet a teljesítményre és a mentális egészségünkre is. A táncban leginkább az fogott meg, hogy teljesen kikapcsol. Amikor bemegyek edzésre, csak a zenére és a mozdulatokra koncentrálok, és próbálom kizárni a hétköznapi problémákat. Petra mindig gyönyörű és különleges zenéket választ nekünk, imádom őket, pedig magamtól nem feltétlenül ilyen stílust hallgatok.
– Volt olyan pont, amikor megkérdőjeleződött benned a folytatás?
– Igen, sőt, volt, hogy abba is hagytam. Amikor párhuzamosan csináltam a kettőt, volt egy időszak, amikor az úszásra szerettem volna fókuszálni, mert abban sikeresebbnek éreztem magam, és sajnos nem lehetett összeegyeztetni az edzéseket sem. Ez nagyon nehéz döntés volt. Ez alatt az idő alatt néha elmentem a lányok fellépéseire, és Petrával is megmaradt a jó viszonyunk. Visszavágytam ebbe a közegbe, úgyhogy nagyon jó érzés volt visszatérni, és azóta véglegesen a tánc mellett maradtam.
– Később egészségügyi nehézségekkel is szembe kellett nézned. Ez hogyan hatott a sportolásra?
– Három éve diagnosztizáltak nálam egy autoimmun betegséget, ami miatt sajnos sokat hiányoztam. Amikor jobban lettem, de még nem táncolhattam, Petra rávett, hogy menjek le edzésre, és csak üljek ott, mert biztosan jót fog tenni. Tényleg igaza volt, a lelkemnek nagyon jól esett a lányok között lenni, még akkor is, ha csak nézhettem őket. Azt hiszem, ez mindent elmond a csapatdinamikánkról és Petra hozzáállásáról.
– Hogyan tudod összeegyeztetni a versenyzést az iskolával?
– Nagy szerencsém van, mert egy alapítványi iskolába járok, ahol a hagyományostól eltérő, alternatív oktatás folyik. A tanárok teljesen partneri viszonyt ápolnak a diákokkal, és abszolút támogatják a sportolókat. Sosem volt abból problémám, hogy nem engedtek volna el versenyre, sőt, a szalagavatón az osztálytáncot is én csináltam egy barátnőmmel.
– Melyik a legemlékezetesebb versenyélményed?
– Amikor EB-t nyertünk 2025-ben. Emlékszem, az utolsó táncunk után lejöttünk a színpadról, nagyon kimerültek voltunk már, hiszen ez este 10 körül lehetett. Azt hittük, nagyon rosszul sikerült, én továbbra is azt éreztem, hogy ez nem volt a legjobb, bár Petra megdicsért minket. Amikor a második helyezettet szólították, én azt hittem, hogy átsoroltak minket egy másik kategóriába, és biztos, hogy nem mi nyertünk. Amikor kihívtak minket az első helyre, nagyon meglepődtünk, hiszen nem számítottunk rá. A dobogó tetejére mindig hatalmas öröm felállni, és ilyenkor érzem azt, hogy van eredménye a belefektetett munkának. Nagyon nagy löketet ad az is, hogy a szülők, barátok, testvérek és a kisebb csapattársaink is minden versenyünkön ott vannak, és szurkolnak nekünk. Szurkolói pólót és zászlót is csináltattak maguknak. Bátran mondhatom, hogy az apukám a leghangosabb szurkolónk. Minden színpadra lépés előtt kapunk egy puszit és egy ölelést Petrától, ez is egyfajta rituálévá vált már nálunk.
– Mik a terveid az idei évre és hosszabb távra?
– A legnagyobb célom idén, hogy sikeresen leérettségizzek és felvegyenek egyetemre. A tánccal kapcsolatban pedig, hogy kihozzam magamból a maximumot, és idén is megnyerjük az EB-t. Az EB előtt 1-2 nappal fogok szóbelizni, úgyhogy nagyon izgalmas időszak lesz, remélem, sikerül megtartani az egyensúlyt. Hosszú távon leginkább az a célom, hogy minél tovább a csapat részese lehessek, és beleférjen később is az időmbe, hogy lejárjak az edzésekre akkor is, amikor már nem versenyzek. Ez sokkal fontosabb szerintem, mint bármelyik vágyott győzelem.
– Mit tanácsolnál a most kezdő fiataloknak és szüleiknek?
– Elsősorban azt, hogy olyan csapatot válasszanak, ahol jól érzik magukat, és támogató közeg veszi őket körül. Kisebb gyermekeknél ez leginkább a szülők felelőssége. Ne féljenek váltani, ha esetleg nem érzik jól magukat, vagy az edzővel vannak problémák. Egy edzés miatt – aminek pont az a célja, hogy kikapcsoljon és levezesd a stresszt – sosem szabad gyomorgörcsöt érezni. Bátran merjenek többfélét kipróbálni, mielőtt kiválasztják a számukra legjobban tetsző műfajt.