A Kollár család története

by talastunde

Folytatjuk családmese sorozatunkat. Ez alkalommal egy olyan nagytétényi család történetébe tekinthetünk be, akiknek ősei bajor vidékről érkeztek a kerületünkbe, és az évszázadok alatt itt találtak otthonra. A Kollár család történetével ismerkedhetünk meg, amely által bepillantást kaphatunk a cipészmesterségbe is, amivel a család 2 generációja is foglalkozott. A 80 éves Kollár László mesélt a családjáról, életútjáról.

Édesapám nagyszüleit Mária Terézia telepítette Nagytéténybe a törökök kiűzése után. A pusztítások miatt nagyon megfogyatkozott a lakosság.  A nagyszülők bajor területről érkeztek dereglyén a Dunán. Földműveléssel foglalkoztak, ezért a szerszámaikat is magukkal hozták. A bajor és a szász területeken a járványok következtében megváltozott az életminőség, ezért a jobb jövő reményében érkeztek Nagytéténybe az elvándorlók, ahol kaptak támogatást,  hogy be tudjanak illeszkedni. Az itteni nagybirtokos családok érdeke is volt a betelepítés a fellépett munkaerőhiány miatt. Az elődeim az életüket a Hunyadi utcában kezdték, itt vettek egy telket, amire később építkeztek.  Sorban érkeztek a gyerekek, 5 leány és egy fiú. Édesapám, Kollár Nándor, 1911-ben született. Egy szem fiúként mindenki őt kényeztette a családban. Inasévei után cipészsegédként dolgozott kisiparosoknál, majd munkásként bekerült a Nagytétényi Cipész Szövetkezetbe. Takács Terézt 1940-ben vette feleségül. Ők is a Hunyadi utcában építkeztek.

A Kollár család: Kollár László családjával és szüleivel, Kollár Nándorral és Takács Terézzel

Édesapámék a nyelv gyakorlása miatt svábul beszéltek egymás között, édesanyám ebből nem értett semmit, ezért neheztelt rájuk. Szegényes körülmények között éltek, édesapám nagyon szeretett a barátaival ultizni a pálya melletti kocsmában, ez volt az egyetlen szórakozása. Az egyik húgom óvónő lett, a másik 57-ben disszidált az osztálytársnőjével, Ausztriába mentek. Az ottani lágerből a Franciaországban élő nagybátyja – aki a harmincas évektől kint élt- , fogadta be.

Édesapám sokat dolgozott, még szombat, vasárnap is javította a cipőket, sarkalta, talpalta, spiccvasat cserélt. Akkoriban minden cipő természetes bőrből készült, mind a felső része, mind a talpa. A bőr nem annyira kopásálló, ezért sokat kellett javítani. Három testvérem született, én voltam a második gyerek, 1943. március 21-én születtem.

Kollár László

Öcsémmel mindig rivalizáltunk egymással, leginkább a sportban. Bernek Sándor barátunk, nehézsúlyú ökölvívó és öccse, Miklós alakította bennünk a versenyszellemet, ami megalapozta a gondolkodásunkat is. Sándor irányításával sokszor fociztunk a Duna árterületén, ahol teheneket legeltettek, a rövid gyep kellemessé tette a mezítlábas futást.

Focipályán

Gyerekként édesanyám mindig elküldött a helyi TSZ-be igazi tehéntejért, amit nem fölöztek le, így sok tápanyag maradt a tejben.  Azt a tejet édesanyám felforralta, így sterilizálta. Egyszer az ötvenes évek derekán egy ökölvívó-bemutatón Papp Laci is részt vett, felállítottak egy ringet a Szelmann Házban, így népszerűsítették a sportágat. Keresztanyám, Kollár Erzsébet, férje Wahl Lajos, keresztapám.

Kollár László keresztszülei: Kollár Erzsébet és Wahl Lajos

Sok időt töltöttem náluk, Lajos bácsi mindig mondta: „Milyen sovány ez a gyerek” – ezért minden nap náluk ebédeltem, hogy kicsit megerősödjek. Vasárnaponként marhahúslevest főzött házi metélttel, ami annyira ízletes volt, hogy azóta sem ettem olyan finomat. A leves után jött a főtt hús zsemleszósszal, majd a rántott hús sült burgonyával. Mindig volt gyümölcs az asztalon.

Keresztapunak az Ó-hegyen lévő hatalmas gyümölcsöséből kofakosarakban hozták az őszibarackot és a sárgabarackot. Hatalmas hamvas, illatos barackokat fogyasztottunk. Az érett gyümölcsök leszedésénél az egész család részt vett, köztük én is. Két hétig szedtük a ládákba, amit keresztapám gépkocsival szállított el a felvevőhelyre. Az iskolában én voltam a legrosszabb tanuló, meg is buktattak kétszer, ennek ellenére esti iskolában leérettségiztem, és elvégeztem a bőripari technikumot. A szakmai fejlődésemhez szükség volt a technikum elvégzésére. Én gyerekként kerültem a cipész szakmába, lestem, édesapám hogyan dolgozik, és nagyon megszerettem a bőrrel való foglalkozást. Láttam, hogyan kel életre a bőr a cipő készítése közben, egy új cipő előállítása szakmai siker. A Nagytétényi Cipész Szövetkezet 1951-ben alakult, a mai Nagytétényi úton 1957-ig működött.

Később átköltözött a Nagytétényi út 258-260. számú épületbe, ami Wahl Lajos kosárfonó gyáros tulajdona volt, az államosítás után a helyi TSZCS birtokába került, amit 1957-ben visszaadtak az államnak, majd 1957 augusztusától a Nagytétényi Cipész KTSZ vette birtokba.

 Ebben az időben én a cipőkészítés részmunkáit végeztem. A mai napig nosztalgiával tölt el, hogy ott dolgozhattam abban az épületben, ahol gyerekkorom nagy részét töltöttem. Már felnőttként még mindig keresztanyu készített minden nap tízórait, én átszaladtam a gyárból az előtte lévő lakóházhoz, ahol már az odakészített elemózsiás csomag várt. Huszadik évemben behívtak katonának Szentesre, majd átvezényeltek Ercsibe, ahol hidászként szolgáltam.

Kollár László katonatársaival

Ez volt Közép-Európában az egyetlen ezred, amelyik hidat tudott verni a Dunán. Amikor leszereltem, visszakerültem a cipőgyárba. 1963-ban egyesült a budai, a budafoki és a nagytétényi üzem, ekkortól Dél-budai Cipőipari Szövetkezet néven működött. A budai egységek javítással, a budafoki kézzel varrott férficipők készítésével foglalkozott, amiket Németországba szállítottak. A nagytétényi gyár női versenykorcsolya-cipőket gyártott, többek között Svédországba. A fehér magasszárú cipőkre is mi szereltük fel a korcsolyát. A hatvanas években Bús Sándor hegedűművész hazajött Angliából, amíg nem kapott működési engedélyt, és a hivatását sem gyakorolhatta. A gyárban dolgozott betanított munkásként, így ő szerelte rá a cipők talpára a korcsolyákat többedmagával.

Készültek még zömmel női cipők, napi 1000-1200 pár a KGST- piacra /Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, többség Szovjetunió/. A férficipőkből napi 20-25 pár készült, melyeket Németországba, onnan Brazíliába, Japánba szállítottak. Évente 40-50-féle modellt gyártottunk.

Az üzemben készült cipőmodellek

Nyugati gépekkel végeztük a sarok alatti illesztést, illetve a kiszabott bőr széleinek a vékonyítását, majd visszahajtva a leragasztását.

Nyugati típusú varrógép

A kézzel készült igényes drága cipőknek minden része természetes bőrből készült. A gyár 270, főleg női munkaerőt foglalkoztatott. Perkátán is működött egy üzem, cipőfelsőrészeket gyártottak két műszakban, 50-60 ember dolgozott ott. Munkaerőpótlás miatt saját buszokkal hordtuk Perkátáról a női dolgozókat a nagytétényi üzembe, a munkaidő végeztével pedig hazaszállítottuk őket. Ezáltal a mi üzemünk kapacitása megnőtt, bérmunkát is tudtunk vállalni a számukra.

1977-ben megkaptam a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Kenyér János elnök nyugdíjba menetele előtt kinevezett termelési vezetőnek, ami megkövetelte a technikumi diplomát.

Kenyér János volt a szövetkezet motorja, és az új üzem felépítésének megálmodója, a fejlődés irányának meghatározója.

1966-ban megismerkedtem Zöld Máriával, akit 1967-ben feleségül vettem.

Kollár László és Zöld Mária esküvője

1978-ban két gyerekünk született, Edina és Szabolcs. Később Marika titkárnőként helyezkedett el a gyors- és gépíró szakmájával, majd pénztáros lett. Mind a ketten egy gyárban dolgoztunk.

Kollár László feleségével és gyerekeivel: Edinával és Szabolcssal

Közös életünk kezdetén apósomékkal laktunk Baroson, 13 év után kiutaltak egy szövetkezeti lakást a Rózsakertben.

Kollár László felesége szüleivel

Akkor készült el a lakótelep a környék dolgozóinak számára. A gyárakban a dolgozók létszámának arányában utalták ki azokat, a szövetkezet két lakást kapott. Szerettem horgászni, szívügyem volt már akkor is a Duna, így amikor felparcellázták a partot, és létrejött egy üdülőtelep, béreltünk egy telket. Itt építkeztünk édesanyám örökségéből. Apósom és a barátaink segítettek az építkezésben. Itt tartottuk a sakkversenyeket egymás között, ultipartik is voltak, kajakoztunk, csónakáztunk. Közösségi élet volt a nyaralóban, a kollegáinkat is többször meghívtuk, ilyenkor bográcsban főztük a saját magunk fogta halból a halászlét vagy a gulyást. A sakk a mai napig a kedvenc elfoglaltságom, sokszor részt vettem a Szelmann Házban évenként megrendezett Karuzsek Rezső-emlékversenyen. Többször voltam díjazott.

Fociztam a nagytétényi csapatban, ahol az év játékosa lettem 1970-ben a játékosok szavazatai alapján.  A kispályás foci is a kedvencem közé tartozott, a mérkőzések után az Akácos Vendéglőben ünnepeltük a győzelmet, itt szolgált fel Schirilla György, aki minden évben átúszta az akár jeges Dunát is, vagy éppen elfutott Moszkváig.

A lányom Franciaországba ment férjhez, két leánya született, Emma és Paula. A fiam Írországban telepedett le, szakácsként dolgozik, egy fia és egy lánya született. Jelenleg nyugdíjasként a nyaralóban élek. Amikor a lányom hazalátogat az unokákkal, ők is nagyon szeretik a Dunát, ilyenkor sokat úsznak, bicikliznek. Én is minden évben meglátogatom őket karácsonykor. De jó hazajönni a Dunához a nyaralóba, szeretek itt élni!

Kollár Edina gyerekeivel
Kollár Szabolcs családjával
Kollár László unokájával napjainkban

Olvasta már?