Kircsfalusy Annamária, Ency visszaemlékezését folytatjuk. Az első részben a testvérpár gyerekkorának éveiről számoltunk be. Ebben a részben a kerület ikonikus helyei jelennek meg.
Más volt az életünk, mint a mai gyerekeknek. Az emberek figyeltek egymás értékeire, az idős nénik, akik otthon voltak, ügyeltek egymás gyerekeire. A régi bensőséges piac a társadalmi élet színterét képezte. Az utak mentén finom édesvízi kutakkal lehetett találkozni a csatangolásaink során. Amerre barangoltunk, eperfák álltak itt-ott, melyekről csemegéztünk, és főleg fára másztunk. A népszerű Habcsók presszóban esténként még élő zene szólt, Laci bácsi zongorázott. A téli és a nyári bizonyítványosztáskor mi is benéztünk, és kaptunk gesztenyepürét vagy fagylaltot, ami nagy örömöt jelentett számunkra, bár jegyeink alapján ezt nem érdemeltük meg. A Kálvária utcán rengeteg gyerekkel szánkózhattunk délutánonként.
Igaz, ekkor még voltak nagy hideg telek. Hatalmas jégcsapokat tördeltünk, és nagy ropogós hóban mentünk az éjjeli misére. Az úrnapi körmenetkor az úttestet egész szélességében virágszőnyeg borította, melyet az idős sváb nénik rakosgattak, díszítettek ki. Az idő múlásával az idősek kihaltak, így egyre keskenyebb lett a csodás virágterítő. Ha valakinek volt tévéje, bizony összejöttek az ismerősök, olykor vitték a sámlit, széket, és együtt nézték a műsort, természetesen fekete-fehérben. Az emberek köszöntek egymásnak, mindenki ismerte kerületünk jellegzetes figuráit. A festőművész Emiliót, a totó-lottó árus Rezső bácsit, de a kedves utcaseprő Jolikát is. Letűnőben vannak a családias kis közértek, ahová hajnalonként letették a tejeket és más egyebeket a bejárat elé, amíg kinyitott az üzlet. Beépültek a mandulás területek, tuják váltották fel az illatos akácokat, bodzákat, orgonákat. A szép díszes Attila mozit is lebontották már régen. Budafok egy igazi nagy falu volt, mely a lakótelepek felépítésével megváltozott, de talán még így is megőrzött valamit a régi hangulatából. 1974-ben az otthonunkat életveszélyesnek nyilvánították, és kiutaltak egy lakást Újpalotán. Addigra már sokan elhaltak a családunkból. Anyukánk és mi ketten a testvéremmel, ahogy alkalmunk nyílt, hanyatt-homlok visszaköltöztünk szeretett kerületünkbe, persze már nem az eredeti helyszínre. Nagy volt a honvágyunk a barátaink közelsége és a varázslatos hely iránt.
Ez a hely még mindig vonzó sok híres művész és ismert ember számára napjainkban is. Szerencsére sok szép épület még fellelhető. A térség impozáns kastélyai és templomai őrzik a múltat. A hegyre kaptató lépcsősorok, az útszéli feszületek, Nepomuki Szent János szobra, egy-két mediterrán hangulatú utcácska és néhány magasabb platánfa mesél az eltelt időkről.
A hegy tetején álló Törley Mauzóleum méltóságteljesen őrzi egy letűnt világ emlékét. A dimbes-dombos táj, a Duna-part és a zegzugos pincék azonban megmaradtak nekünk, és Nagytéténytől Rózsavölgyig átölel minden ideérkezőt.
Ha mindezeket látom, tudom, hazaérkeztem. Itt jártunk iskolába, gimibe, itt voltak az esküvőink, itt születtek gyermekeink és unokáink is. Itt nyugszanak halottaink a hangulatos budafoki temetőben. Remélem valakinek eszébe jut a temető főútján néhány éve a nagy vihar által kidőlt fákat és padokat pótolni, hogy még unokáink is élvezhessék az árnyat adó fák hűs levegőjét, ha majd minket jönnek látogatni végső nyughelyünkön. A mi családunk élete is jobbra fordult az idő múltával. Szegény Olga néni már régen halott, de hálatelt szívvel gondolok rá, hiszen sokat szenvedett, és üldözött családunknak egy esélyt adott, egy új lehetőséget biztosított azzal, hogy otthonát megosztotta velünk. Így lettünk testvéremmel Budafok hűséges gyermekei.
Kicsit elkalandoztam, hiszen a családomra akartam emlékezni, de úgy gondoltam, a mi életünk is olyan hosszú volt már, hogy érdekes lehet a következő nemzedéknek, hiszen ahogy Vörösmarty írta: „Emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék.”
