Családtörténet sorozatunkban ezúttal Havasi Emőke meséli el a családja történetét, egészen az 1800-as évektől. A nagytétényi családról szerencsére sok történet és fotó maradt meg az utókornak, ezért két részben közöljük a történetüket.
A család története az 1800-as évek elejétől ismert. Grósz János és felesége, Mehrl Teréz három gyermeket neveltek.
Franciska, Mária nagymamám / szül. 1892/ és János. Nagymama és Haisler Antal házasságából öt gyermek született. Anna, Antal, Márton édesapám, János és Teréz.
A Nagypapa a MÁV alkalmazottja volt, nevét a 30-as évek elején magyarosítania kellett, így a család a Havasi nevet vette fel. Havasi nagypapa elérzékenyülve mesélte el az 1931. szeptember 13-i vasárnap történetét. Ezen a napon szolgálatba osztották be, mint vonatkísérő. Fiatal munkatársa kérte, cserélje el vele a műszakját, mert neki jövő vasárnap lenne az esküvője, és akkor szükséges a szabadnap. Nagyapa elfogadta, így ezen a napon a munkatársa volt szolgálatban. A szerelvényt a biatorbágyi viadukton Matuska Szilveszter felrobbantotta. Ha nagypapa akkor dolgozik, öt gyerek marad árván.
Édesanyámék, Reichenbach Margit családja, apai ágon szintén tétényiek voltak. Anyai nagymamám, Gazdag Erzsébet, Zala vármegyéből, Dobriból a házassága révén került Téténybe. Szüleim 1943-ban házasodtak össze.
Én 1944-ben az 1852-ben épült családi házban jöttem a világra, Budapest bombázása közben. Édesapám katonai bevonulása 1940-ben kezdődött, 1943-ban hazajöhetett egy rövid időre, újabb behívóját születésem napján kapta meg, augusztusi bevonulással. A szovjet hadifogságból 1947 júniusában érkezett haza. 1945 májusában a háború végén csapatával gyalogosan hazafelé tartottak. Szentgothárdon a szovjet járőrök igazoltatták. Kérdezték, hova mennek, mondták, hogy Budapestre. Majd ők segítenek vonattal hazajutni.
A segítségből két és fél év szibériai fogság lett. Mínusz 40-50 fokos hidegben, derékig érő hóban, embertelen körülmények között. Éheztek, gyér ruházattal bírtak, a vasútvonal építéséhez erdőírtást végeztek. Ikerhúgaim, Hajnalka és Piroska 1948-ban születtek, érdekes, ebben az évben Tétényben három ikerpár is született, mind lányok.
A háború alatt a Fő utcán laktunk /ma Nagytétényi út/. Mikor bejöttek az oroszok Téténybe, édesanyám velem a Molnár utcába /ma Úttörők útja/ az édesanyjához és a húgához költözött. Nagymama tartotta el a két lányát és a két unokáját. Ő a Metallochemiában dolgozott laboránsként.
A háború után visszaköltöztünk a Fő utcai lakásba, édesapám már oda érkezett meg a fogságból 1947 nyarán. Apa és anya a fogság ideje alatt a Magyar Kommunista Párt hadifogoly irodája által rendszeresített levelezőlapon írhattak egymásnak, persze szigorú ellenőrzés után kézbesítették.
Többször késett a posta, több hétig nem kaptunk hírt. Anyukám sokat mesélt apuról, akit csak fényképről ismertem. Minden este imádkoztunk a szerencsés hazaérkezéséért. 1951-ben a család úgy döntött, hogy a Diósdi utcába /ma Romhányi József/ költözünk Havasi nagypapáékhoz, mert a három szoba-konyhás házba társbérlőket akartak betelepíteni, így nem kellett idegenekkel élniük. Örökségül édesapám kapta meg a házat, 1992-ben 75 éves korában tragikus hirtelenséggel meghalt, édesanyám 2023. március 17-én 105. évében hunyt el, ő volt a ház utolsó lakója. Nagyon szerettünk a régi házban lakni a nagyszülőkkel, hatalmas udvar, ahol volt hely a játéknak, kert, állatok, szóval minden jó, ami a gyerekeknek kell.
Bevontak minket a kerti munkába, az állatok gondozásába, kisebb háztartási feladatokat bíztak ránk. Izgalmas volt a szüret, ahol tapostuk a szőlőt, darálás, préselés, must kóstolása. Nagypapa és apa készítették a bort, ami a pincében hordókban érlelődött, hogy Márton napra megszülessen az újbor. A két nagy unoka, Márta unokatestvérem és én sokszor segítettünk a kertben. Szüret után egy alkalommal egyedül voltunk otthon, gondoltuk, hogy nagyapa mustjából iszunk egy kicsit. Kiültünk a konyha lépcsőjére, elővettük nagymama öblös porcelánbögréjét, és ittuk a mustot. Az idő múlásával igen jól éreztük magunkat, nagyokat nevetgéltünk. Amikor a nagyszülők megérkeztek, látták az igen magas fokra hágott hangulatot, gyorsan kiderült, hogy a mustból már murci lett, de így is nagyon ízlett. „Te papa, ezek a lányok jól bemurciztak” – mondta mami, de nem volt harag. A szüret befejezését megünnepelte Tétény lakossága, híressé vált a szüreti felvonulás. Szép magyaros ruhákba öltözött csikós lányok és fiúk, lovasok, hintók, mustot kínáló kocsik a főútvonalon zene és tánc kíséretével vonultak végig. Este meg bál kezdődött sramlizenével. 1947-ben háromévesen kis betyár pár voltunk az unokatestvéremmel.
A ruhám a Nagytétényi Helytörténeti Kiállítótérben látható. Szüretkor elmaradhatatlan a rétes, a bableves krumplis gombóccal, nagymama nagyon finom réteseket készített, hajszálvékonyra nyújtotta, jó sok töltelékkel, volt belőle bőven. Egyszer annyira igyekezett, hogy sietségében a fehér damasztabroszt, amit csak a rétes készítésére használt, meglocsolta olvasztott zsírral, rátette a túrós tölteléket, és fel akarta hajtani az abrosszal a tészta széleit, akkor látta, hogy nincs tészta. Jött át, nézzük meg, milyen rétest csinált. Mi hüledeztünk, sajnáltuk, ő meg csak nevetett. Nem értettük, miért nem mérgelődött. Nem hallottuk őt soha hangoskodni, olyan szelíd volt.
Nagy eseménynek számított még a disznóvágás, ami a fél falut megmozgatta. Készült az igazi sváb májas és a véres hurka. Jellegzetessége, hogy a májasba zsemlekocka, a véresbe pirított zsemlekocka került a rizs helyett jó sváb fűszerezéssel. Az ízvilágát meghatározta a majoránna. Ahogyan édesapám és Strobl Toncsi bácsi készítették a hurkát, az volt az „igazi”. Az 50-es években nem volt egyszerű disznót vágni, nagyon-nagyon korán, lehetőleg a legnagyobb csendben történjen, ne nagyon visítson a malac. A leölt állat húsából, a zsírból, a feldolgozott termékekből be kellett szolgáltatni. Szerencsére jó szomszédjaink voltak, mindenki hallgatott, így a beszolgáltatás elmaradt. Később már megszűnt az állattartás, vidékről vásároltuk a levágott disznót. Még ma is készítünk kolbászt, ritkábban hurkát apa receptje szerint, amit én ízesítek. Ezt nem engedem meg senkinek.