A Pipek család történetének mesemondója a 93 éves Pipek Jánosné, született Mérai Terézia Erzsébet. Férje, Pipek János családja is nagytétényi, így 2 tősgyökeres tétényi család története vonalazódik ki korabeli fotókkal illusztrálva.
Őseim a dédszülőkig visszavezetve a XIX. században Tétényben születtek. Vezetéknevük bajor, lengyel, magyar, szláv eredetre utal. Szüleim, Mérai József és Bayer Terézia 1922. évi házassága után 1926-ban megszületett József bátyám, majd 1930-ban én is, Terézia Erzsébet. Apám MÁV segédtiszt volt, anyám háztartásbeli.
Leendő férjem, Pipek János ősei bajor, cseh, magyar származásúak. Szülei (id. Pipek János és Streng Mária) 1922-ben kötöttek házasságot, majd 1923-ban megszületett János fiuk, 1924-ben Anna, 1928-ban pedig Mária leányuk. Apósom jó nevű vincellér volt, télen pedig mint ügyes kezű böllér volt népszerű. Anyósom eleinte háztartásbeli volt, majd házasságuk megromlása után hazaköltözött szüleihez, és a helyi gumigyárban helyezkedett el. A nagyszülők készségesen vállalták a gyermekek nevelését hét, akkor még otthon élő saját gyerekük mellett.
Gyermekkorunkban leendő férjem és én is kivettük a részünk a nemzeti ünnepeken rendezett nagytétényi műsorokból.
Szintén kislánykoromból maradt meg az 1938-as Eucharisztikus kongresszus emléke. A Rómába hazatérő Pacelli bíboros (a későbbi XII. Pius pápa) a vonatablakban állva megáldotta a vasúti töltéshez csődült tétényieket, köztük engem is.
Az 1940-es évek elején jeges dunai árvizek sújtották Nagytétényt. A zajló Duna kiöntve magasba emelte a rajta úszó jégtáblákat, és a hizlalda előtti kanyarhoz érve kilökte a partra hegyet alkotva. Délebbre a jégtáblák egymás alá szorultak a meder aljáig, elzárva a víz lefolyását. Házunk kb. tíz méterre volt az árvizet egyelőre felfogó Déli-vasút töltésétől. A víz olyan magas volt, hogy a jégtáblák szélei már felcsúsztak a sínekre. Szüleim okmányaikat és értékeiket egy táskába tették, és egész éjjel virrasztottak. Reggelre apadás állt be. Kiderült, hogy a délebben lévő szakaszon gáthasadás történt. Teljes szívből sajnáltuk az ott élőket.
Szüleim 1940-ben a Budafoki Polgári Leányiskolába írattak be. Nem örültem neki, mert az összes barátnőm a Nagytétényi Polgári Iskolába járt, de ők családi hagyományokra hivatkoztak. Ugyanígy volt bátyám is, ő a Werbőczy Gimnáziumba járt Budára, barátai viszont mind a község polgári iskolájába jártak. Jellemző a Pentz Endre igazgató által vezetett polgári iskola szellemiségére, hogy mindkettőnket befogadtak. Gyakran látogattam színielőadásukat és korcsolyapályájukat. Bátyám kivette részét a korcsolyapálya karbantartásában is. Nyáron a kerékpártúrákon stabil résztvevő volt, ki is nevezték később címzetes végzett diáknak.
Közben a II. világháború borzalmai egyre inkább sújtottak bennünket. 1943-ban a bombázások minduntalan sűrűsödtek. Édesapánk ekkor a MÁV-nál segédtisztként dolgozott, és a Ferencvároshoz tartozó csepeli olajfinomító pályaudvaron teljesített szolgálatot. Egyik délelőtt egy bombatámadás telibe találta a telephelyet, az égő olaj folyamként zúdult le az óvóhelyen tartózkodó dolgozók közé. Apukám vasúti, hatszemélyes bunkerét a légnyomás felemelte és össze-vissza dobálta, a mellettük lévőt pedig telibe találta egy bomba. Az átélt borzalmak epilepsziás rohamokat, majd szívelégtelenséget okoztak. 10 évnyi szenvedés után, nagy fájdalmunkra, 1953-ban örökre eltávozott közülünk.
1944 késő őszén az általános mozgósítás során leendő férjem, Pipek János is behívásra került a nagytétényi leventék kötelékében. A Hajógyári-szigeten szállásolták el őket, napközben pedig a Kamaraerdőbe vitték ki őket fát vágni. December 24-én gyalog elindították őket nyugat felé. Szerencsére még a magyar határ átlépése előtt sikerült három barátjával megszöknie, és a hátráló németek és a támadó oroszok vonalán csendesen meglapulnia. Végül épségben hazatértek a már oroszok által megszállott községbe.
A községen 1944 szentestéjén vonult át a front. Előtte anyukámmal hiába ástuk sokakkal együtt a lövészárkot, az oroszok nem a Csepel-sziget felől, hanem Érd irányából érkeztek. Az éjféli misét már délelőtt megtartották, de nem a templomban, mert előtte találat érte a tornyát, hanem a kastély árvaházi részében kialakított kápolnában. Ekkor már nagymamámnál laktunk, mert a mi házunk is belövést kapott. A karácsony megünneplése után még délután kimentünk a határba, ahol egy villa pincéjében aludtunk. Anyukám reggel feljött a pincéből, de azonnal visszarohant, suttogva, hogy itt vannak az oroszok. A katonák lejöttek a pincébe, körülnéztek, azután elmentek.
1945 őszén én is megkezdtem középiskolai tanulmányaimat, egy évet veszítettem a háború miatt. 1946-tól aztán lassan beindult a községben is a társasági élet. Egy szüreti mulatságon ismerkedtem meg Pipek Jánossal, leendő férjemmel.
1949-ben leérettségiztem, majd ugyanezen a nyáron elhelyezkedtem a Zsiradékforgalmi Vállalatnál. Munkám során eljutottam az ország legjelentősebb vágóhídjaira. Ugyanebben az évben végezte el bátyám a BME-n az építészmérnöki szakot. Az építési vállalat, ahol elhelyezkedett, kinevezte őt egy honvédségi laktanya építésvezetőjének. A főpallér, aki egyben párttitkár is volt, állandóan fúrta őt. Elérte, hogy bátyámat szabotázs vádjával az ÁVO letartóztatta. A bíróság ugyan a koholt vád alól felmentette, de vissza kellett adnia a hatóságnak, aki őt odavitte. Itt azután nem engedték szabadon, hanem internálták.
1950. augusztus 12-én férjem négy évi udvarlása után összeházasodtunk. Ebben az évben Nagytétény megszűnt önálló községként működni, a főváros XXII. kerületének egy részévé vált. Ennek árnyoldalát már esküvőnk alkalmával is éreztük. A községházát megszüntették, helyette a nemrégiben államosított Oberding vendéglőt (mely az M0-s autóút nagytétényi úti átívelése alatt állt) nevezték ki a kerületi Tanács helyi kirendeltségének. Sivár kocsmai falak, kopott asztal fogadott bennünket a nagy napon. Az ünnepélyességet egyedül a szürke öltönyben álló házasságkötő vállán átkötött nemzeti színű szalag jelentette. Nászútra Balatonboglárra mentünk. Anyukám is azzal a HÉV-kocsival utazott, amin mi elindultunk a pályaudvar felé, de ő a bátyámnak vitt tisztasági csomagot a kistarcsai internáló táborba. Utána hosszú évekig nem tudtunk semmit a bátyámról. Utólag kiderült, hogy Recskre, a “haláltáborba” került. Ez idő alatt mi is és az egész rokonság keserves éveket éltünk át, mert nem tudtuk, mi lett vele.
Ebben az időben a kor sajátosságainak megfelelően nekünk sem volt saját lakásunk; nagynénéméknél laktunk, mint családtagok, 13 évig.
Apukám halálával egy évben, 1953-ban halt meg apósom is. Apu gyakran emlegette, hogy bárcsak megérhetné bátyám kiszabadulását. Kívánsága teljesült, a recski tábort felszámolták, így bátyám 3 év fogság után végre hazajöhetett. A volt munkahelyén jelentkezett a személyzeti osztályon, melynek vezetője egy egyetemi évfolyamtársnője volt, de nem járt sikerrel, egész Budapesten letiltották az elhelyezkedését, így került végül Győrbe, ahol később feleségével is megismerkedett.
Szintén ebben az évben fejezte be a férjem az 1949-ben elkezdett faipari technikumot jeles érettségivel. Ekkorra már a későbbi Ganz–MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár mintakészítő részlegének volt a művezetője. Precízsége és szorgalma itthon sem hagyta cserben, ezermester volt, mostani házunk számos bútorát és dísztárgyát ő készítette. Emellett továbbra is aktívan részt vállalt a tétényi közösségi élet szervezésében, a Nősök Bálja egyik rendezője volt évtizedeken át.
1954-ben megszületett fiunk, János, aki férjem karján ülve, az esemény jelentőségét még nem értve nézte, ahogy az orosz tankok 1956-ban végigvonultak a nagytétényi főutcán a belváros irányába. Bátyám és családja 1956. november 9-én Győrből Ausztriába disszidált. Itt egy ideig táborban laktak, majd az NSZK-ba kerültek, mivel éppen építészmérnököket kerestek ide. Bátyám 2013-as halálig Németországban maradt családjával, ahol jelenleg is él felesége és fia.
1959-ben elhelyezkedtem a Pannonplast Műanyagipari Vállalat elődjénél, a helyi gumigyárban, ami sok tétényinek adott munkát abban az időben.
Fiunk 1960-tól a kerületi iskolában kezdte meg tanulmányait, majd később a belvárosi István Gimnázium tanulója és az ELTE hallgatója lett. 1990-ben feleségül vette Dr. Morvay Krisztinát, majd 1991-ben megszületett unokánk, Orsi. 2006-ban elhunyt szeretett menyem, sebész, a SOTE docense. János 2021-ben történt haláláig a Budapesti Műszaki Egyetem fizikusa, dékánhelyettese, majd dékánjaként dolgozott, számos hazai és nemzetközi díj kitüntetettjeként. Orsi szintén fizikusként dolgozik az ELTE-n.
1963-ban vettük meg a Petőfi Sándor utcai családi házat, melyben a mai napig élek. Férjem édesanyja nagyon boldog volt, hogy így már mindhárom gyermekével egy utcában lakhat.
Az 1970-80-as évek során gyakran vettünk bérletet a Magyar Állami Operaházba, illetve az Erkel Színházba. Szintén ebben az időszakban lehetőségünk nyílt – főként társasutazások keretében – Európa sok országát bejárni, gyakran voltunk az Adriai-tengernél. Egy alkalommal a tétényi Spiller Lajcsiékkal, máskor Kludák Jóskáékkal futottunk össze véletlenül az IBUSZ-autóbuszon.
1976-ban meghalt anyósom, 1983-ban pedig férjem nyugdíjba jött. Ezzel korántsem ért véget aktív korszaka, az első dolga egy új konyhabútor összeállítása volt. Unokánk későbbi gyerekszobájában az összes bútort a férjem és a fiam közösen készítették el.
1987-ben 87 évesen meghalt anyukám. Előtte először csak telente, majd egész éven át nálunk lakott. Szintén ebben az évben én is nyugdíjba vonultam, miután 1986-ban az Ipari Minisztérium „Kiváló újító” kitüntetésének arany fokozatát nyertem el addigi munkámért.
Nyugdíjas éveinket is dolgosan töltöttük, sokat tevékenykedtünk a ház körül, és segítettünk unokánk nevelésében. 2000-ben az egész családdal együtt ünnepeltük az 50. házassági évfordulónkat. Aranylakodalmunk alkalmából a nagytétényi katolikus templomban újból megszentelték a házassági fogadalmunkat.
Férjemtől 2021-ben, életének 99. évében, 71 év boldog házasság után vettünk búcsút. Befejezésül elárulom, hogy bárhol is jártunk a világon, néhány hét elteltével mindig hazavágytunk, Nagytéténybe.