Harmadik tavaszi bajnokiját is szerzett gól nélkül veszítette el az FC Ajka: a bakonyiak a labdarúgó NB II 18. fordulójában egy gyenge színvonalú, zord időjárási körülmények között megrendezett találkozón szenvedtek 1–0-s vereséget a játéknapot még kieső helyen kezdő Budafoki MTE-től – írta a Nemzeti Sport.

LABDARÚGÓ NB II
18. FORDULÓ
FC AJKA–BUDAFOKI MTE 0–1 (0–0)
Ajka, Városi Sportcentrum, 300 néző. Vezette: Bana Gergely (Kulman Tamás, Ring Kevin)
AJKA: Horváth D. – Kovács N., Bacsa, Tar, Kenderes (Makrai, 84.), Garai (Papp M., 80.) – Csizmadia Z., Sejben (Mohos, 80.), Tóth G. – Jelena, Cipf (Tóth T., 60.). Vezetőedző: Csábi József
BUDAFOK: Hársfalvi – Selyem, Kálnoki-Kis D., Lapu, Debreceni Z. – Stumpf, Németh M. (Nándori, 80.) – Hajdú R. (Torvund, 80.), Varga B. (Korponai, 90.), Rehó (Kun B., 80.) – Kovács D. (Gyurkó, 80.). Vezetőedző: Nikházi Márk
Gólszerző: Varga B. (77.)
MESTERMÉRLEG
Csábi József: Szakmailag nehezen értékelhető mérkőzés volt, ugyanakkor az eredmény miatt kifejezetten szégyellem magam. A szeles időjárás nem kedvezett a futballnak, nem is igazán a játékról szólt a találkozó, de az ilyen meccseket is el lehet veszíteni – mi ma ezt tettük. Az első félidőben bennünket segített a szélirány, de túl későn jöttünk rá arra, hogyan kellene ezt kihasználni. A keretben történt változás, bízom benne, hogy ez egészséges konkurenciát teremt majd a játékosok között.
Nikházi Márk: Szeretném kifejezni részvétemet a Budafoki MTE nevében Geri Gyula, az Ajka korábbi elnökének halála miatt. Büszke vagyok a csapatra, mert ilyen irreális körülmények között, ekkora szélben is helyt tudtunk állni. Ma mindenki százszázalékos teljesítményt nyújtott. Örülünk annak, hogy ismét a vonal fölé kerültünk, és szeretnénk, ha ez a szezon végéig így is maradna. Külön öröm számunkra a helyi kötődésű fiatal, Korponai Bence bemutatkozása is.

A jövő sportcsillagai című interjúsorozatban a népszerű magyar sportokat és azokat a feltörekvő, fiatal magyar sportolókat mutatjuk be, akik a jövő reménységei lehetnek. Azokkal a szakemberekkel is beszélgetünk, akik elhivatottan dolgoznak azon, hogy még magasabb szintre juttassák a magyar sportot. Veszeli Beatrix 16 éves, a Passé Tánccsoport versenyzője. Ötéves kora óta táncol, és bár félénk kislányként indult, mára világbajnoki dobogós helyezésekkel büszkélkedhet. A modern-kortárs táncban találta meg önmagát, a sikerekről és a kezdeti nehézségekről mesélt.

– Hogy emlékszel vissza a kezdetekre? 

– Ötévesen, még ovisként léptem be először a próbaterembe. Anyukám ötlete volt a tánc, szerette volna, ha járnék valamilyen különórára. Körbekérdezett az ovis csoportban, és az egyik kislány anyukája ajánlotta a Passét. Nem mellesleg az a kislány azóta a duópartnerem is, szép eredményeket tudhatunk magunk mögött.

– Milyen volt az első benyomásod? 

– Gyerekként nagyon félénk, szégyenlős voltam, nehezen ment a beilleszkedés is, de Petra mindig jól kezelte az ilyen helyzeteket. Elmondás alapján elég döcögősen indult be ez az egész, eleinte egyáltalán nem volt kedvem órára menni. Ez ma már pont fordítva van, minden helyzetben a táncot választom.

– Miért pont ennél a sportágnál maradtál? 

– Mikor kisebb voltam, akkor a közösség jobban vonzott, mint maga a tánc. Idősebb fejjel már a tánc szeretete, a tudásvágy és a megmérettetések sokkal fontosabbak lettek. Rájöttem, hogy a tánc az, amiben meg tudom mutatni, ki vagyok én igazából, mi rejtőzik a felszín alatt. Onnantól vált valódivá az egész, amikor rájöttem: az érzéseimet mozdulatokon keresztül is közvetíthetem.

– Hogy néz ki egy átlagos heted?

 – A csoportunknak alapból két edzése van egy héten, de én általában a legkisebbek óráján is részt veszek, besegítek náluk, amit nagyon élvezek. Ezeken kívül még be szoktunk iktatni plusz órákat a versenyek előtt a szóló- és duótáncok miatt. A tanulással általában nincs probléma, nagy szerencsém van, ugyanis a tanáraim maximálisan támogatnak.

– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

 – Talán a 2024-es világbajnokságot nevezném meg, ahol duó és trió kategóriában is sikerült a dobogó legfelső fokára állnunk. Sosem felejtem el, alig akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Büszke voltam magamra és a két lányra, akikkel együtt kezdtük ezt az egészet sok-sok évvel ezelőtt.

– Volt már mélypontod, amikor abba akartad hagyni?

 – Nem emlékszem, hogy valaha is megfogalmazódott volna bennem a gondolat, hogy én ezt nem akarom tovább csinálni. Persze volt rá példa a COVID előtti időszakban, még 9-10 évesen, hogy reménytelenséget éreztem, nem volt sikerélményem. Nem igazán álltam soha első sorban, és ez rosszul esett. Ilyenkor anyukám tartotta bennem a lelket. Aztán jött 1-2 év kiesés, utána hatalmas bizonyítási vágyam volt, és elkezdtem érzésből táncolni.

– Mik a jövőbeli céljaid?

 – Szeretnék a dobogó felső fokán állni egyedül, szóló kategóriában Európa- vagy világbajnokságon. Tavaly már megpróbáltam, azonban csak a második helyen végeztem, idén talán sikerül egyel feljebb lépnem.

– Mit üzennél azoknak, akik most kezdenék a táncot?

Mindenképpen azt mondanám, vágjanak bele, csinálják! Ne egyből a tökéletességre törekedjenek, a legfontosabb az, hogy élvezzék, szeressék amit csinálnak. Biztosan lesznek nehezebb időszakok, napok, de ne bizonytalanodjanak el az első kudarc után. Én úgy gondolom, az összes félresikerült versenyből, csalódással végződő edzésből tudunk tanulni, ezáltal fejlődni. Higgyenek magukban, legyenek türelmesek, mert kemény munkával, befektetett energiával és megfelelő hozzáállással sok mindent el tudunk érni. Kívánom mindenkinek, hogy találják meg a táncban azt az örömöt, ami motiválja őket a mindennapokban és azt a fajta gyógyírt, ami engem is átsegített már számtalan nehézségen.

A jövő sportcsillagai című interjúsorozatban a népszerű magyar sportokat és azokat a feltörekvő, fiatal magyar sportolókat mutatjuk be, akik a jövő reménységei lehetnek. Azokkal a szakemberekkel is beszélgetünk, akik elhivatottan dolgoznak azon, hogy még magasabb szintre juttassák a magyar sportot. Dr. Csordás Dóra Éva nem illik a klasszikus “tizenéves tehetség” skatulyába, mégis ő a tökéletes példakép a fiatalok számára. A 32 éves táncos nappal elméleti idegtudománnyal és portfólió-kutatással foglalkozik, este pedig Európa-bajnokként áll a színpadon. A tudomány és művészet különleges egyensúlyáról mesélt.

– Hogyan kezdődött a történeted a Passé Tánccsoporttal?

 – Kereken 20 éve, 12 évesen kezdtem el járni. Az egész egy vicces véletlennek volt köszönhető. Egy nyári napon a baracskai buszon utaztunk, és éppen ott utazott a Szelmann Ház énekkara, akik felvetették anyunak, hogy Czene-Bánhidi Petra is ott tanít. Anyukám rögtön lecsapott az ötletre. Elvitt az első órára, és ott derült ki, hogy ez egy komoly, modern jazz- és balettalapú táncóra egy rettentően erős közösséggel.

– Mi volt az első benyomásod?

– Az első benyomásomra úgy emlékszem, hogy Petra elképesztően kedves és befogadó volt. Én két dolog miatt izgultam nagyon. Az egyik az volt, hogy elég jó leszek-e a csapatnak, hiszen Petrának komoly neve volt a művész szakmában. A másik pedig az volt, hogy kiskamaszként féltem, hogy nem vagyok elég menő hozzájuk képest. Megdöbbentő volt, hogy Petra pedagógiájának köszönhetően ez abszolút fel sem merült a továbbiakban.

– Hogyan tudtad összeegyeztetni az élsportot a komoly tanulmányokkal?

 – Mindig, minden körülmények között szakítottam időt a táncra. Petra is tudta, hogy míg napközben az iskolában az agyunk fárad ki, a délutáni próbán a testünk teszi ugyanezt, de közben az agyunk regenerálódik. Ez a szimbiózis mindig hasznára vált a csapatnak. Lett egy PhD-címem elméleti idegtudományból, és jelenleg portfólió-kutatással foglalkozom. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy sosem kellett választanom azok közül, amit szeretek csinálni.

– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

– Határozottan arra, mikor profi kategóriában megnyertem a felnőtt szóló kortárs tánc Európa-bajnoki címet. A táncot Seress Rezső Szomorú vasárnapjára adtam elő. Számomra ez a szám nagyon nagy személyes súllyal bírt, és úgy éreztem, a tánc elmeséli azt, amit én szavakba sem tudok önteni. Mikor lehullott a függöny, a közönség nem tapsolt, csak néma csendben ült, mert még dolgozták fel az élményt.

– Volt már mélypontod a karriered során?

– Igen, 19 évesen. Akkoriban már elsőéves bionikus mérnök egyetemista voltam, és szerettem volna estin bejutni a Táncművészeti Egyetemre, de elutasítottak. Akkor azt hittem, feladom, mert úgy éreztem, az élet nem akarja hagyni, hogy ebben az irányban kibontakozzak. Végül Petra és a családja győztek meg, hogy ne adjam fel. Fél év múlva az első szólótáncommal országos bajnok lettem.

– Mit üzennél azoknak, akik most gondolkodnak a táncon?

– Gyertek! És ne azért gyertek, mert hajlékonyak vagytok, vagy mert szerepelni akartok. Azért gyertek, hogy itt ti jól érezzétek magatokat. Ne add fel első, de még a tizedik nekifutásra sem. Néha a legegyszerűbbnek tűnő forgás kivitelezése a legnehezebb, de a végén gyönyörű lesz.