Családmese sorozatunkban folytatjuk a Lemmich család történetét a 2. résszel. A történet elmesélője Nagy Adél Borbála.

A Lemmich család történetének 1. része ITT olvasható.

Lemmich család – 2. rész

Amikor a gyárkémények építése leállt, a család kőműves fiai szétszéledtek a szakmában. Borospincékben betonkádakat javítottak, kemencéket samottoztak, vagy vidékre mentek építeni.

Elődjeink őrizték a régi sváb szokásokat, de a szegénységük sok mindenben gátat szabott. Saját építésű családi házaik egymáshoz közel álltak a Ják utcában.

Ott, ahol az ősi porta volt, ott, ahol a nagymama óvó szárnyai alatt nőhettek fel az utódok.

Olyan családban, rokonságban élhettem gyermekként, nőhettem fel, ahol nagyon sok törődést, figyelmet, szeretetet kaptam.

Szüleim három műszakban dolgoztak, sokszor elcsúsztatva, váltott műszakban. Alig volt együtt közös hétvége, sokszor este sem, így sok időt töltöttem három házzal arrébb a nagymamánál. A kemény, nehéz munkásélet mellett azonban mindig tisztaság volt, naponta került meleg étel az asztalra.

Tízórai nélkül sosem mentem iskolába, bár a közértben elkért zsemlét és párizsit a nagymama csak akkor fizette ki, amikor arra járt. A svábok között akkoriban volt az embernek hite, becsülete, szava, bíztak egymásban az emberek. Pont úgy, mint amikor letelepedtek, pont úgy, ahogy lehetett egymásra számítani.

Nehéz és fájó időszak volt a család életében 1956. Budafokon szörnyű  helyzet uralkodott. Nagymamám udvarán mély pince állt, legalább húsz lépcsőfok volt kivájva a mészkőből. Itt tárolták a tűzrevalót. Ha volt fa, azt vagy szénport. Alkalmanként kukoricacsutkát tettünk a tűzre. Az egész család ott húzta meg magát esténként, a gyerekek teknőben aludtak. Senki sem mert kimenni reggelig, félt, hogy lelövik. Keresztanyám a családjával ekkor hagyta el az országot, Bécsen át egészen Ausztráliáig.

A régi szokások visszaköszöntek a házakban. Az idős szomszédok kötényt hordtak, a hajukat feltűzték a kendő alatt. A konyhákban sparhelt duruzsolt, lehetett rajta főzni, sütni, miközben befűtötte a helységet. A tetején fazék állt, állandó meleg vizet adva a háziasszonyoknak. A kályha széle fényesre volt tisztítva és csíkozva smirglipapírral. Hímzett falvédők hirdettek áldást magyarul és németül, de nélkülözhetetlen eszköz volt az öntöttvas mérleg és a szenes vasaló.

Édesanyám kedvenc időtöltése a horgolás volt, terítők sorakoztak mindenfelé. Keveset pihent. Hajnali kelés, mosás, néha főzés. Felsúrolta a hajópadlót is, ha kellett. Fáradhatatlanul dolgozott, igaz, nem volt választása. Hozzászoktunk az egyszerűséghez és a takarékossághoz. A beosztás maga volt a mindennap, a valóság. Húst csak hétvégén tálaltak az asztalra, amit a hideg pincében tároltunk. Emlékeimben most is él a friss meleg kenyér illata és a sarok, a muki, amely mindig eltűnt, mire hazaértünk vele a péktől. Azért soha nem kaptunk büntetést.

Minden háznak megvolt a saját rendje. Akinél sárgabarack termett, azt vitte az egész család. Még a szomszédnak is jutott belőle, annyi volt a fákon. A felesleget talicskán toltuk el a begyűjtő helyekre, ahol sablonokkal osztályozták és vették át.

Az étkezésben is meglátszódtak a szokások. Hétfőn a vasárnapi megmaradt húslevest ettük főtt hússal, paradicsommártással, néha krumplival vagy kenyérrel. Kedden főzeléket készítettek sült szalonnával. Szerdán kiadós bablevest ettünk. Csütörtökön paprikás krumpli, pénteken a híg leves mellé gyúrt tészta került a tányérra mákkal vagy dióval, esetleg télre eltett lekvárral. Szombaton általában lecsót ettünk. A vasárnap mindig ünnep volt. Éltető húsleves, sült vagy rántott hús, krumpli. Egyre általánosabbá vált a csirkepaprikás, a töltött paprika, a tunkedli (hagymás, paprikás paradicsommártás krinolinnal), vagy az osztrákoknál nagyon jól ismert kiflis smarni (császármorzsa).

Hamarosan folytatjuk a harmadik résszel…

Családtörténeti sorozatunkat ezúttal a budafoki Lemmich család történetével folytatjuk. A történet elmesélője Nagy Adél Borbála. A családmese első része következik.

A Lemmich család már az 1800-as években Budafokon élt, itt kezdték el a bevándorlók nehéz életét. Szorgalmuknak, kitartó szívósságuknak köszönhetően hamar kivívták az itt lakók megbecsülését. A kitermelt mészkő helyén tátongó üregeket, gödröket lakássá formálták, a természet adta egy szobában tengették szerény életük. Később a fáradtságos munkával kitermelt mészkőből építették fel a saját lakásukat.

Az első világháborúban többen meghaltak.

A hősi halált halt Lemmich Károlynak hat gyermeke volt: Mihály, György, Jakab, Janka, Böske és Károly.

Nagyszüleim, Lemmich Károly és felesége, Paudics Mária is ilyen házban éltek mind a kilenc gyermekükkel a mai Ják utcában.

A kis házhoz szép nagy kert tartozott, ahol szinte minden megtermett. Kellett a sok éhes szájhoz mind a gyümölcs, mind a zöldség. Egyszerű sváb emberek lévén kemény, szegényes életük volt, rengeteget dolgoztak. A szülők svábul beszéltek, de a gyermekek már magyarul tanultak. Sokszor ők sem értették édesük beszédét. A gyermekek iskoláztatása is nehézséget jelentett, a hatosztályos népiskola csupán alapműveltséget nyújtott, nevelése valláserkölcsi alapon nyugodott. Külön fiú- és leányosztályok működtek. Az írás, olvasás, számolás mellett a jó emberré válást tűzték ki legfőbb célul.

Nagyapám, Lemmich Károly 1946-ban meghalt, nagymamám özvegyen nevelte fel a gyermekeit. A fiúgyermekek a kőműves szakmát tanulták ki, ezen belül is az egyik legnehezebb és legmegterhelőbb ágazattal, a gyárkéményépítéssel foglalkoztak.

Bejárták az egész országot, heteket, hónapokat töltöttek az otthontól távol. Sok esetben a házastársak, a feleségek adták a segédmunkát az építkezéseknél.

A leánygyermekeknek is dolgozniuk kellett, tizenkét évesen lettek fonónők, három műszakban, embertelen körülmények között dolgoztak nagy gépeken. A három műszak egyet jelentett a kialvatlansággal, állandó fáradtsággal, betegeskedéssel. Ezt az életmódot nem lehetett összeegyeztetni a család eltartásával, kiszolgálásával és a gyermekek nevelésével.

Testvérük, Janka, fiatal kora ellenére nagy szerepet vállalt a gyermekek ellátásában. Minden munkát elvégzett, amit a nagymama már nem bírt. A rossz körülmények és a szülők állandó, távoli munkája miatt ők maradtak az unokák felnevelésére, amit a legnagyobb tisztességgel és becsülettel végeztek.

Hamarosan folytatjuk a második résszel…