A jövő sportcsillagai című interjúsorozatban a népszerű magyar sportokat és azokat a feltörekvő, fiatal magyar sportolókat mutatjuk be, akik a jövő reménységei lehetnek. Azokkal a szakemberekkel is beszélgetünk, akik elhivatottan dolgoznak azon, hogy még magasabb szintre juttassák a magyar sportot. Gyulasi Noémi története a tökéletes példa arra, hogyan adhat önbizalmat a sport. A Passé Tánccsoport 17 éves versenyzője kezdetben csak édesanyjával volt hajlandó bemenni a terembe, ma pedig már világbajnoki aranyéremmel a nyakában áll a színpadon. A kitartásról és a csapat erejéről mesélt.

– Négyévesen kezdted, de nem indult zökkenőmentesen a karriered. Hogy emlékszel vissza? 

– Valóban, a kapcsolatom a tánccal kicsit döcögősen indult. Nagyon visszahúzódó kislány voltam, az első alkalmakkor csak úgy voltam hajlandó részt venni az órán, ha anyukám is bent volt velem. Ő éppen azért vitt le, hogy a tánc tartást és önbizalmat adjon. Szerencsére hamar megszerettem, és onnan már nem volt megállás.

– Mi fogott meg ebben a közösségben? 

– Az, hogy igazán önmagam lehetek. Ez nagyban köszönhető az edzőnknek, Czene-Bánhidi Petrának, aki olyan biztonságos légkört teremtett, ahol bárki felvállalhatja magát. A csapatunk valójában egy nagy, szerető család.

– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

 – A Modern Tánccsoportok Magyarországi Szövetsége által rendezett világbajnoki döntőn elért első helyezésünkre. Ezt a “kis csapatommal”, Veszeli Beatrixszel és Mányoki Emmával értük el, akikkel már több mint tíz éve tartunk ki egymás mellett jóban-rosszban. De nagyon emlékezetes a Csordás Dórával közös duónk Európa-bajnoki győzelmére is, mert abba tudtam először igazán belehelyezni magam érzelmileg.

– Mit éreztél a dobogón?

– Elképesztő érzés, amikor a belefektetett energia és munka megtérül, még elsöprőbb az érzés, ha tudod, hogy nem csak táncoltál a színpadon, hanem a lelked egy darabját hagytad ott a nézők előtt.

– Mi motivál a nehezebb napokon?

 – A csapat. Ha rossz napom van és elmegyek edzésre, a társaim mindig felvidítanak, vagy csak csendben együtt éreznek velem. Petra szavai is sokat segítenek: “Ha sírni kell, sírj, de ne add fel! Nem könnyű, de képes vagy rá!Persze akarni kell elsősorban”.

– Mik a jövőbeli terveid?

 – Szeretnénk idén is kijutni az Európa- és világbajnokságokra, és megmutatni a tudásunkat külföldi versenyeken is. Hosszú távon pedig nincs kizárva, hogy a tánc lesz a hivatásom is.

A jövő sportcsillagai című interjúsorozatban a népszerű magyar sportokat és azokat a feltörekvő, fiatal magyar sportolókat mutatjuk be, akik a jövő reménységei lehetnek. Azokkal a szakemberekkel is beszélgetünk, akik elhivatottan dolgoznak azon, hogy még magasabb szintre juttassák a magyar sportot. Mányoki Emma 16 évesen már kétszeres világbajnoki aranyérmesnek mondhatja magát, pedig volt időszak, amikor majdnem feladta. A Passé Tánccsoport kiválósága a “Kitörés” erejéről, a duó-partneri bizalomról és a kemény munka gyümölcséről mesélt.

– Hogy kerültél a táncterembe?

 – Négyévesen kezdtem Czene-Bánhidi Petránál, leginkább az anyukám hatására. Kicsiként nehezen indult, de hamar megtaláltam magam ebben a sportágban. Megfogott, hogy ez egyszerre sport és művészet: nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is kifejezhetem magam.

– A 2024-es év hatalmas sikereket hozott neked. Mesélnél erről?

 – A tavalyi világbajnokságon két első helyezést is elértünk. Veszeli Beatrixszel a “Kitörés” című duónk, illetve a triónk Gyulasi Noémivel kiegészülve is aranyérmes lett. Őszintén szólva, nem számítottunk rá. Amikor vártuk az eredményhirdetést, szorítottuk egymás kezét, nagyon izgultunk. Leírhatatlan érzés volt felállni a dobogó legfelső fokára.

– Mindig ilyen töretlen volt a lelkesedésed?

 – Nem, volt mélypontom. Amikor úgy éreztem, semmi nem jön össze, elgondolkoztam, hogy abbahagyom. De végül magamat beszéltem le róla: nem akartam az addigi kemény munkámat a kukába dobni. Most már tudom, hogy a sok munka kifizetődik.

– Hogyan készülsz a versenyekre az iskola mellett?

 – Elég sűrűek a napjaim, néha időm sincs mindenre. Délelőtt suli, délután 2-3 órás edzések, estére marad a tanulás. Szerencsére az iskolában megértőek, az osztályfőnököm támogat, sőt, az iskola honlapján külön cikket is írtak a világbajnoki eredményünkről.

– Ki inspirál a legjobban?

 – Az edzőm, Petra. Senkiben nincs akkora kitartás, mint benne. Ha elbizonytalanodom, ő mindig ott van, hisz bennem és segít újra talpra állni. Rengeteg mindent tanított nekem nemcsak a táncról, hanem az emberségről is.