Családmese sorozatunk előző részében Popelka Károly családtörténetének az első részét olvashatták olvasóink. Ebben a részben Vén Ági, született Popelka Ágnes folytatja az emlékezést.
Szüleim 1950-ben házasodtak össze. Apu, Popelka János 42 éves volt, amikor feleségül vette a 34 éves Karsádi Zsuzsannát.
Édesanyámék kilencen voltak testvérek, és egész életükben nagyon szoros kapcsolatot ápoltak, támogatták egymást. A 12. kerületben éltek, nagyon összetartó, szerető családban, ugyanezt valósította meg a saját környezetében is. Soha nem hallottam otthon egy hangos szót, szüleim tisztelettel beszéltek egymással, csupán apukám hobbijai miatt volt nézeteltérés, amiből a „bélyegzés” maradt meg mindvégig, ezért közös programokra nem nagyon maradt idejük. Anyu ezt nagyon hiányolta, és annyit mondott: „apuka jó ember, csak agglegénynek kellett volna maradnia.” Anyuka súlyos szívbetegsége miatt nem dolgozhatott, a szíve 1982-ben felmondta a szolgálatot. Apu ekkor iratkozott be a Mészáros László Képzőművészeti Körbe, mesterei Janzer Frigyes Munkácsy-díjas szobrászművész, Thuróczy Zoltán festőművész voltak. Jó barátságot ápolt budafoki festőművészekkel, Vén Emillel, Siuda Nándorral, Edvi Illés Aladárral. Engem vasárnaponként rendszeresen vitt múzeumokba, míg édesanyám otthon főzött. Jártunk a Várnegyedben, csodáltuk az építészet remekeit, bevitt minden kapun, ott magyarázta a stílusokat, a házak falán látható szobrokat. Egyaránt készített festményeket, szobrokat, sőt, tanult restaurálni is.
Minden egyesületi kiállításon szerepelt a munkáival, országos képzőművészeti tárlatokon is, ahol többször díjazták a műveit. A Magyar Művelődési Intézet Kortárs Művészeti Osztálya eljuttatta a festményeit Franciaország több városába. 1994-ben, a 44. születésnapján volt az első önálló kiállítása a Budatétény Galériában, ahol 28 festményét és 12 szobrát mutatta be. Minden nyáron részt vett a Balatonakalin rendezett alkotótáborban.
Én vagyok az egyetlen gyermeke, Popelka Ágnes néven születtem 1953-ban Budafokon, azóta is itt lakom. Az István téri Általános Iskola, mai Nádasdy Kálmán Alapfokú Művészeti Iskola és Általános Iskola zenetagozatára jártam, majd a Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségiztem. Ezután tanítói oklevelet szereztem. Az itt élő és alkotó Vén Emil Munkácsy-díjas festőművészhez mentem feleségül 1975-ben, azóta viselem a Vén Ági nevet.
Amikor Emilióval összeházasodtunk, a szüleim kétségbe estek, féltettek attól az 51 évtől, ami korkülönbség volt köztünk. Emilio varázslatos egyénisége őket is megenyhítette. Házasságunk ideje alatt szinte a nap 24 órájában együtt voltunk, így részese lehettem a festményei születésének. Állandóan festett, kivéve, amikor naponta kétszer elsétált a Habcsók presszóba, mely a Kossuth iskolával szemben működött. Budafokon csak „Habsmár”-nak nevezték, ott beült a „legsarokba”, és onnan figyelte az embereket, karaktereket. Séta közben szóba elegyedett az emberekkel, hiszen őt jóformán mindenki ismerte. Soha nem tett különbséget ember és ember között, neki mindegy volt, koldus vagy királyfi, mindenkihez szeretettel, érdeklődéssel fordult. Aput annak ellenére, hogy csak 8 évvel volt fiatalabb tőle, papának hívta, „Papa, szaladj le egy skatula gyufáért.” 1976-ban megszületett kislányunk, Vén Imola. Ekkor egy szobában éltünk, amely egyben műterem, nappali, étkező, háló volt. Imola kiságyának a festékasztal mellett jutott hely.
Így is boldogok voltunk, hiszen Emilio optimista, dolce vitás életszemlélete ragyogta be a napjainkat. Csütörtök délutánonként a Fészek Klubba jártunk, addig apu vigyázott Imolára, ilyenkor tanította meg neki a cserkészdalokat. Építőkockákból gyönyörű épületeket rakott össze, ezeket sokszor hetekig kerülgettük, sajnáltuk lebontani. Imola a harmadik generáció, aki a Budafok Belvárosi Szent Lipót Plébániatemplomba jár, leányával együtt. A templomi scólában mindketten énekelnek. A lányommal itt voltunk elsőáldozók, és itt bérmálkoztunk. Imola esküvőjét is ebben a templomban tartottuk. Imolának egy gyermeke született, unokám , Soltész Anna Imola.
Apukám Emilio halála után kezdett festeni, szobrászkodni. Érdekes lenne, vajon Emilio hogyan értékelte volna apósa alkotásait. Apu nagyon kedves, szerény ember volt, soha nem kérkedett a tudásával, a tehetségével. Janzer Frigyes szeretettel beszélt a 83 éves Popelka Karcsi bácsiról: „Olyan festményeket, szobrokat hoz létre, amelyek közül nem egy komoly értéke lesz a magyar művészetnek.” Ambrus Károly kürtművésszel, második férjemmel 37 éve élünk együtt.
Ő Pestről költözött Budafokra. Nyugdíjazásáig az Operaház zenekarának volt a szólamvezető első kürtöse, egyben a Brassimum Rézfúvós Együttes művészeti vezetője. Jelenleg a Weiner zeneiskola-konziban tanít. Édesapámmal nagyon jó viszonyt ápolt, szerették egymást. Karcsi mindenben mellettem áll, ő az egyetlen segítségem Emilio emlékének ápolásában. A kiállítások rendezésénél, a képek restauráltatásában, keretezésében, szállításában, mindenben aktívan részt vesz, ami egy kiállítás létrehozásához szükséges. Apunak is segített még a szobrok kiöntésében is, szállításában. Imola 12 éves volt, amikor megajándékoztuk apukámat még egy unokával, Ambrus Ágnes Katalinnal, ő nem folytatta a művészi vonalat, közgazdász lett.
Van egy 3 éves kislánya, Horváth Noémi Jázmin. Boldog család vagyunk két lányunkkal és két unokánkkal. Minden ünnepet együtt töltünk.
A szenteste hangulatát édesapám meghatottsága, gyermeki rácsodálkozása mennyei magaslatokba emelte. Férjemmel ezt szeretnénk a lányainknak, az unokáinknak is átadni. Imádom Budafokot, külön öröm számomra, hogy első férjem, Emilio is így érzett, és közel fél évszázadot itt élt és alkotott. Rendszeresen kiállított a kerületben. Én is igyekszem alkalmanként a képeit bemutatni, ezzel is emléket állítva neki. 2009-ben a Klauzál Gábor Művelődési Ház galériája felvette Vén Emil nevét.