Családtörténeti sorozatunkat ezúttal Losits Mária és Kövesdi János családjának történetével folytatjuk. A mesélő: Mária. A családmese első része következik.
Ükszüleim, Heim János (1846-1912) 1871 januárjában kötöttek házasságot Schrödl Máriával (1850-1912) Érden, itt is éltek az Alsó utcában. A család gazdálkodásból tartotta fenn magát. A Heim család Mária Terézia idején érkezett Magyarországra a Badwaldsee nevű településről. Egyik fiuk, Mihály (1875-1941) felnőttként Erdélybe került, a trianoni törvények miatt nem tudott hazatelepülni, Székelyudvarhelyen élt a családjával. 1941-ben látogatta meg az Érden élő rokonait.
Lánytestvére, Heim Éva 1892-ben Swarcz Jánossal kötött házasságot, ők is Érden éltek. 1898-ban született meg a nagymamám, Swarcz Teréz. Lány korában a fővárosban cselédeskedett, majd 1919 novemberében férjhez ment Gulrich Jánoshoz (1891-), aki szintén Érden élt. A házasságukból 3 lány és két fiú született, sajnos az egyik fiú csecsemő korában meghalt. János nagyapám az első világháborúban járt az orosz fronton, ahonnan szerencsésen hazatért. Kőművesként dolgozott, ami főleg a nyári időszakra terjedt, ezért nem tartoztak a módos családok közé. Ófaluban, a Kantár utcában lakott a család. Édesanyám, Gulrich Teréz (1923 -2018 ) itt nőtt fel. Gyerekkorában németül beszéltek otthon, viszont az iskolában már csak magyarul tanultak.
Édesanyám gyerekként sokszor volt beteg, ennek ellenére jó fizikumú felnőtt vált belőle. Rendkívül szorgalmas, takarékos, figyelmes anyuka és feleség volt. A negyvenes évektől egy kelenvölgyi orvos házaspárnál élt, ő főzött rájuk, vigyázott a kisfiúra, sokszor vitte moziba. Mesélte, hogy nagyon jó sora volt a családnál, mert a nehéz munkákat nem ő végezte. Hetente mosónő és takarító ment a házhoz. Később a háború alatt vonattal járt a húgával dolgozni a kábelgyárba, a jelenlegi XI. kerületbe. A háború alatt a bombázásokkor le kellett szállniuk a vonatról és a hosszú utat gyalog tették meg. Ófaluban a Szapháry pincében gyűjtötték össze a málenkij robotra alkalmas fiatalokat. Nagyapám orosz tolmácsként dolgozott a községházán, ennek ellenére nem sikerült elintéznie, hogy a lányát ne vigyék el a csoporttal. Gyalog terelték a lányokat a vasúthoz, közben olyan bombázásba kerültek, hogy az őket őrző katonák megfutamodtak, így haza menekültek. Édesanyám gyerekkora óta ismerte későbbi férjét, aki a bátyja legjobb barátja volt.
Édesapám, Losits Ferenc (1921-1980) a család kilencedik gyermekeként született. A háború idején besorozták, és 1944 telén hadifogságba került, a francia- német határhoz vitték. Jó szervező készséggel a táborban lelkesítette a fogolytársait, és a túléléshez sok ötletet adott. Fontos momentum, hogy nem dohányzott és a cigaretta fejadagjait élelmiszerre cserélte. Nagyon ügyes kezű lévén, faágakból és cérnából készített mérleget, amivel pontosan és igazságosan osztották el a kenyérfejadagokat.
1946 áprilisában a Lindau nevű német városból indult haza. Kilenchónapos voltam, amikor először láthatott. Én szintén a Kantár utcában születtem 1945. augusztus 06-án. 1947-ben megszületett a húgom és 1953-ban az öcsém.
Gyerekkoromban a Gyár utcában élt a család, ugyanis édesapám a Lampart gyár igazgatójának a sofőrje volt. Ezekben a szolgálati lakásokban élők nagyon jó közösséget alkottak, sok gyerek lakott itt.
Minden lakáshoz tartozott egy kisebb kert, állattartásra alkalmas ól, tüzelő tároló. A közös mosókonyhában nyaranta mi, gyerekek pancsoltunk az óriási mosáshoz használt kádban. Itt lehetett disznókat vágni, megfelelő szerszámok is a rendelkezésre álltak. Akkor tanult meg apukám sváb hurkát készíteni budafoki módra, Marx bácsitól. Ő műszakvezetőként dolgozott a gyárban és a mi tiszteletbeli nagypapánk volt. Az 50-es évek elején édesapám a TEFU-nál vállalt munkát, mint teherautó-sofőr, a nagyobb fizetés érdekében hétfőtől szombatig távol élt a családtól. A jugoszláv határnál építették a bunkereket, amiről mi nem tudhattunk. Később pedig a kitelepítéseknél fuvarozott. Humánus természete késztette arra, hogy segített a családoknak felrakni minél több fontos holmit a teherautóra, hiszen csak 1-2 óra állt rendelkezésre a pakolásra. Váratlanul az éjszaka közepén meglepett embereknek lelkesítve mondta: “Ne siránkozzunk, pakoljunk, amit lehet.””
1955-ben parcellázták az Ánizs utcától Tétény felé eső területeket, itt sikerült telket venni az önkormányzaton keresztül, ahol 1956-ban építkezni kezdtünk. Édesapám 1956-ban belépett a Munkástanácsba, teherautóval a kórházaknak hordta a tejterméket és egyéb élelmiszereket, majd a lövöldözésekkor a sérülteket szállította a különböző kórházakba. Két munka között, amikor hazaérkezett tisztálkodni és egy kicsit pihenni, a kocsit az udvarban állította le, és mi megláttuk a lövések nyomát az ajtón, ami szerencsére az ülés alatt fúródott be. Egyszer édesapám zsebéből előkerült egy kézigránát, ilyet akkor láttam először. Apu segítette az országból kijutni a két unokaöccsét, akik közül az egyik korábban Recsken raboskodott. 1956 telén költöztünk be a Kardvirág utcába, a befejezetlen házba. 1957-ben apukát eltanácsolták a munkahelyéről és elvették a jogosítványát. Nehéz időszak volt, mert hónapokig nem talált munkát. Végül elhelyezkedett kocsikísérőként, később visszakapta a jogosítványát. /fotó 8: apukám, anya a kocsi előtt/
A hatvanas évek elejétől a VOLÁN- nál távolsági buszra került, mint sofőr. Gyakran beosztották kiránduló programokra is, a farmotoros Ikarusz volt a kedvence. Többször mi is mehettünk ezekre a kirándulásokra. A ház udvarán ragyogó konyhakertet alakítottak ki gyümölcsfákkal, málnabokrokkal. Apukám 56-os tevékenysége miatt ugyan megfeleltem a középiskolai felvételin, de létszám feletti voltam. A kereskedelmi szakiskolában illatszer szakon tanultam, gyakorlatra a Divatcsarnokba kerültem. Az ott vezetőként dolgozó Király kartársnak köszönhetően választottak ki a névsorból. Az ő javaslatára indultam az országos tanulmányi versenyen, ahol első helyezést értem el a szakmámban.
Húsz éven keresztül dolgoztam a Divatcsarnokban, a munkahelyemen nagyon jó közösségi élet folyt, sokat utaztunk külföldre is. Első repülő utunk az áruházi kollegákkal Moszkvába vezetett. A Postás Szakszervezet fiataljaival is sok közös programban vettem részt. 1967 januárjában egy barátnőm az Astoria Kávéházban mutatta be a későbbi férjemet, Kövesdi Jánost. Az első randevúra nem érkezett meg pontosan, én hazamentem. Másnap a munkahelyemre gyönyörű vörös rózsacsokorral érkezett.
A családmesét hamarosan folytatjuk a 2. résszel.