László Tamásné Icukától kaptuk édesanyja, Weisz Józsefné Jolán családtörténetét, aki még életében, 66 évesen emlékezett vissza családjának fájdalommal teli krónikájára. Jolán néni már nincs közöttünk, de rendkívül érzékletesen írt szeretteiről, a veszteségekről, családja hagyományairól.
Én elmúltam 66 éves, (Weisz Józsefné Jolán) de még jól emlékszem a nagyszüleimre, akik sokat meséltek nekem az ő szüleikről, nagyszüleikről.
Ez pedig már a múlt század elejének ideje. Tehát a következő emlékezések egy része közel 200 éves historikumot jelent. A család anyai ága az Alföld, szűkebben a Duna-Tisza közéről származik. A Frank, illetőleg a Banethok kereskedők, kocsmárosok, majd később a dédszüleim részben földtulajdonosok, részben földet bérlők voltak. Mindegyik meglehetősen vallásos zsidó. A legidősebb örökölte az üzletet, így a kocsmát és általában a gazdaságot is, de köteles volt gondoskodni az utódairól is. A lányok minden esetben elvégezték az akkori időknek megfelelő elemi iskolát, és kivétel nélkül mindenki tudott héberül is olvasni és imádkozni. A leányok kiházasítása a hitközség megbízott házassági közvetítőjének közreműködésével történt. A szóban forgó ara és férjjelölt véleményét, érzelmeit nem különösebben vették figyelembe, úgy tartották, hogy a közös élet majd meghozza a szeretetet. Anyai nagyszüleim fiatalon kerültek egybe. Egymás után 9 gyermekük született. Anyám úgy emlékezett nagyapára, hogy csendes, mosolygós úr volt, aki nagyon szerette a gyerekeit. Ritkán tartózkodott otthon, hiszen egy nagy uradalom főgépészi teendőit látta el. Azt azonban mindig megjegyezte, hogy odahaza nem ő, hanem a nagyi viselte a nadrágot. A követő generáció a dédszülőknél tanultabb és valamivel gazdagabb is lett. Nagyapám már gépészmesterként vette feleségül az alig 18 éves, kis gömbölyded Franciska nagyanyámat.
Fiatal házasokként alapítottak jövedelmező és sikeresnek induló otthont a főváros melletti uradalomban, ahol nagyapám állást, az ezzel járó 2 szobás félkomfortos lakást, bizonyos területű földet és állattartási lehetőséget kapott. A jövő napfényesnek ígérkezett. Jöttek is egymást követve az utódok. Sajnos kitört az első világháború, és a család tragédiáját tetőzte, hogy hirtelen, ereje és érett férfiassága teljében meghalt a családfő. Ez borzasztó csapás volt, mivel nemcsak a biztos jövedelem veszett el pillanatok alatt, hanem hamarosan megszűnt a bérfizetés nélküli lakás, a földjárandóság és általában minden kommenció. Mivel csak a legidősebb leány tudott munkát vállalni, a család a rokonok adományaiból, valamint a hitközösség juttatásaiból élt, kiegészítve ezt a gazdagabb családok ruhaneműinek foltozgatásaival, finomabb kézimunkák készítésével, azok eladásával. Egyszóval majdhogynem nyomorogtak.
A három lány közül a középső az én anyukám, Frank Julianna volt csak igazán boldog, és talán ő volt a legkiegyensúlyozottabb is.
A legidősebb, Nelli, szép filigrán kis alakú, jó mozgású, megnyerő teremtés volt, mégis volt a lényében valami taszító.
Mire elérte a 35-36. évét, kissé komikus vénlánnyá fejlődött. Frank Katica darabos, szögletes, egészében véve szinte férfias jelenség volt. Fekete göndör haja – a Banethokra jellemző – kerek arcot keretezett. Az önálló kereset, a munkájáért kijáró megbecsülés és különösen az egyre magasabb bér öntudatossá tette. Persze az otthoni rend azt a követelményt szabta meg, már a nagymama álláspontja szerint, hogy a fizetést minden lány az utolsó fillérig köteles az ő kezébe tenni. Ennek az íratlan törvénynek Nelli, anyukám és Katica, hivatkozva a keresetek különbözőségére, eleinte vonakodva bár, de „lebrendőlte a manit”, de csak éppen annyit, amennyit ő jónak látott. Katica egészen a háború kitöréséig keményen dolgozott, és a családi közösségtől anyagilag függetlenítve magát. Az üldözéseket átvészelve férjhez ment, önálló lakásába fogadva egy idős elvált férfit.
A házasság nem volt hosszú életű, mivel a férj TBC-s lévén két év múltával meghalt. Lakásába a nem túl sikeres Nelli költözött, majd az ő halála után ez a lakás lett kis nagylányom (Ilonka) felnőtt életének első önálló otthona.
Apai nagyapám valamikor az 1870-es évek közepén Munkácsról, mint felszabadult susztersegéd indult el kis batyuval a hátán, hogy világot látva gyarapítsa a tudását, tapasztalatokat és némi pénzmagot gyűjtsön elkövetkező életére. Két évnyi vándorlás és tapasztalatgyűjtést követően a főváros melletti falucskában telepedett le. Megvett összespórolt pénzének egy részéből a Fő utcán egy kis elhanyagolt gizgazzal benőtt telkecskét. Épített rá egy aprócska szobát, lerakta a pándlit, kiírta a firmát és nekifogott a munkának.
Ebben a kis faluban akkor még nagy békességben éltek a különböző nemzetiségű és felekezetű népek, szépen gyarapodva, gazdagodva és nem utolsó sorban művelődve. A falunak 3 temploma is volt. Egy több száz éves katolikus, amely ősrégi falakra épült.
Egy református templom, udvarán a haranglábbal. Ez az épület a század elején létesült a református lakosság adakozásaiból.
A zsidó templom a 20-as években épült, az akkor már nagy létszámú hitközség és főleg a jómódú zsidó polgárok adományaiból a régi imaház helyén.
Nagyapám 2 és fél-3 évi agglegényi élet után feleségül vette a kis kedves mosolyú Helénke nagyanyámat. Békességben, szeretetben éltek, az anyagi megerősödést a család gyarapodása követte. Apám, Deutelbaum Géza tizedik gyermekként már meglehetős jómódba született. A fiúk is és a lányok is tanultak voltak, 3 nyelven beszéltek. Németül és svábul, szlovákul (akkor még tótul) és magyarul. A faluban a zsidók (így apámék is) ezeken kívül még a hébert is beszélték, amelyen imádkoztak is.
Ennek a családnak a nagyobbik részét zsidóságuk miatt elpusztították, életüket, vagyonukat elbitorolták. Sajnos magam is megjártam a poklok poklát, méghozzá 12 éves gyerekként. A legszörnyűbb élményem az volt, amikor mindenkimtől elszakítva, egyedül maradva, a családomból kirángatva egy teljesen idegen ország idegen gonosztevői között, kivetett páriaként rabszolgává nyomorítottak. Ennek a szörnyű élménynek a súlya még most is összerántja a szívemet.
Boldogult nagyapám 80 éves korában még tisztességes emberi módon hunyt el családja körében, így is lett eltemetve a nagytétényi zsidó temetőben a korán elhalt kislánya mellé.
Apám és fivérei, valamint sógorai végigharcolták az I. világháborút, majd orosz fogságba esve, szinte anyanyelvi szinten megtanulták az orosz nyelvet is. A 20-as évek második felére konszolidálódott a polgárság, a társasági élet is rendeződött, a faluban megindult egy normális élet, ahol a fiatalság bálokat rendezett. Volt sváb bál, zsidó bál, tót teaestély stb. Megalakult az iparoskör, a gazdakör és alapítottak egy közös színjátszó kört.
Ebben a kiegyensúlyozott időben találkozott össze az én szép szőke, kék szemű, nagyon egyenes derekú és tiszta lelkű anyám, a könnyed, tehetséges, sokoldalú és aranyos humorú apámmal. Egymásba szerettek. Hosszú udvarlást követően jegyezték el egymást, amit még 2 év jegyben járás követett. Az árván maradt testvérgyerekek nevelését is meg kellett oldani, így esett, hogy az esküvő után a 2 árvát – Zsófikát és Jancsikát – a szüleim vették szárnyuk alá. Közös életüket egy, a falu szélén lévő udvarházban kezdték el, én is ebbe a szép otthonba születtem, de mire 4 és fél éves lettem, már a nagy házban laktunk a nagyapámék szomszédságában. Nagyon szépen berendezett komfortos lakásunk volt, hatalmas üveges verandával. Nagy kert is tartozott a házhoz. Egészen 1939-40-ig jó módban, anyagi gondok nélkül éltünk. Anyukám osztályvezető volt egy Svájcban élő zsidó testvérpár tulajdonát képező gyárban, ami a környék legjobban fizető munkahelye volt. Anyám következetes és okosan szigorú volt. Korán megtanított dolgozni. Sőt, kézimunkázni is. Még nem jártam iskolába, amikor az első hímzésemet a kezembe adta. Nagy becsben, kikeményítve, selyempapírban őrizgette egészen az elhurcolásunkig.
A háború után fizikai és szellemi roncsként érkezett vissza. Anyám természete alapjában véve megmaradt annak az egyenes lelkű, rendet szerető léleknek, aki mindig is volt. Csak befelé fordulóbb, szomorúbb lett.
Egyébként a kedvenc ünnepem, a péntek estéket leszámítva, a húsvét első két estéje, a pészah volt. Már az előkészületek is izgalmasak voltak. Apámék lehozták a padlásról a két nagy fonott ládakosarat a húsvéti edényekkel. De még ezt megelőzően óriási takarítás rendeződött az egész háztáj területén, mert egy szem morzsának sem volt szabad maradni a lakásban. Így írta elő a zsidó nagy rituálé. Volt is akkora hajcihő minden valamirevaló zsidó háztartásban, hogy öröm volt nézni. De csak nézni, mert részt venni benne már a kisebb lelkesedések közé tartozott. No, amikor végre minden morzsától és egyéb, gyanús piszoktól mentes volt a lakás, akkor anyám kinyitotta a húsvéti edényekkel telt kosarakat, és kiszedtük a szépen selyempapírba csomagolt edényeket (külön a tejes, külön a zsíros). Ez a felszerelés egy teljes, komplett edényzet volt. A papírra nagyon kellett ügyelni, nehogy elszakadjon, mert ebbe lett húsvét után visszacsomagolva az egész vercájg. Az egész hajcihő valahogy jókedvűen bonyolódott az egész rokonság körében. Főleg nagyon szerettük a maceszt (ami nem tévesztendő össze a ma kapható vastag, négyzet alakú pléhre inkább emlékeztető maceszepigonnal). Az a macesz – apám, meg két testvérbátyja hozták Budáról a kóser pékségből – kerek, vékony lapokból állt, ropogós volt és mégis szétolvadt a szánkban. Hatalmas, többrétegű papírzsákokba volt csomagolva. Egy teljes teherfuvarnyi kellett az egész családnak.
Az első szédereste az apai nagyszüleimnél zajlott a teljes család részvételével, sőt, az anyai nagyanyám és két nagynéném jelenlétével együtt. Boldogan készültem kisgyerekként erre az estére. A szépen megterített asztal, a gyertyák fénye, a család ünnepi ruhái, a férfiak a fehér klepétusokban fejükön az aranyszegélyes kapedlival, és öregapám hatalmasan, biztonságot, melegséget árasztva az asztalfőn. A menü mindig ugyanaz volt (szerintem ilyenkor minden zsidó családnál egyaránt), és a ceremónia is szintúgy. Nagyon szerettem a szédertálról a „herajszeszt” (finom dió valamivel), ahogy mindenből én kaptam először egy pirinyó falatot nagyapám lapátnyi kezéből. Olyan mosolygó kék szemeket soha nem láttam, mint amilyenekkel ő nézett le rám. Én pontosan ezt a ceremóniát, ezt a megbízható állandóságot, ezt a semmivel össze nem hasonlítható örömteli, meleg békét szerettem olyan nagyon.
Bár elég szégyen, a háborút követően nem gyakorlom a vallásomat, bár zsidóságomat – mint ahogy magyarságomat sem – nem tagadtam és nem is tagadom meg soha, de az akkori, ünnepi énekeket még ma is – bár sírva és szívet fájdítón – dúdolgatom.
Valahogy jó is, meg rossz is emlékezni ezekre a régi képekre. Az viszont biztos, hogy kb. ennyi szeretet és okos nevelés kellett ahhoz (a szerencsén kívül), hogy túléljem a szörnyűségeket, a kegyetlenséget, és minden és majdnem mindenki elvesztését.
Borítókép: Deutelbaum Jolán