A MATE budatétényi telephelye a Tájépítészeti, Településtervezési és Díszkertészeti Intézet Dísznövénytermesztési és Zöldfelületgazdálkodási Kutatócsoportja újabb cikkét közöljük, dr. Boronkai Gábornak köszönhetően. Ezúttal a különleges szárnyas-tüskéjű rózsát ismerhetjük meg közelebbről.
Sokat gondolkoztam, hogy a Budatétényi rózsakert több mint ezer rózsája közül melyik kerüljön most szóba, és melyikről írjak egy későbbi időpontban. Kollégáim azt ajánlották, hogy így, a tél folyamán olyan fajtát válasszak, ami csak egyszer virágzik, nehogy akkor olvassanak róla, amikor éppen már elvirágzott. Akkor itt egy pillanatra már meg is állhatunk! Hiszen miért van ez a feltűnő kettősség? Egyszer virágzó és többször virágzó? Tényleg ennyire szétválaszthatóak a rózsák? Nincs átmenet a két virágzástípus között?
Nos, valóban különböznek. A hazai vadrózsák sohasem virágoznak többször, mint egyszer, és ezt többnyire május végén vagy június elején teszik. Hasonlóan mint Észak-Amerika és Ázsia legtöbb rózsája sem borul virágba, miután már egyszer elvirágzott, hanem egy évet vár vele. Az ok könnyen érthető: a rózsa számára a virágzás csak a termékenyülés elősegítését szolgálja, egyfajta rovarcsalogató. A rózsának az igazi értéke a csipkebogyó, hiszen itt találhatóak a magvak. Mérsékelt égövi körülmények között a kései virágzás felesleges, mivel az ilyen virágokból kialakuló termés – rózsánál a csipkebogyó – már nem fog beérni. Ez pedig a növény nézőpontjából hatalmas energiapocsékolás: víz, cukrok, savak, festékanyagok vesznek kárba, hisz az éretlen mag nem csírázik, szaporodásra nem alkalmas.
Hogy a rózsatöveken felesleges virág és csipkebogyó ne képződhessen, arról növényi hormonok sora gondoskodik. Ezek közül az úgynevezett gibberellin savak feladata, hogy érzékeljék a téli hideget. Szabályozó funkciójuk révén csak akkor keletkezik egy hajtás végén virág, ha a rügy, amiből kifejlődött, átesett egy téli fagyon. A nyári hajtások oldalrügyei viszont tavasszal vagy nyáron jönnek csak létre, hideg nem érhette őket, így ezek az oldalhajtások – legalábbis a vadrózsák esetén – nem zárulnak virágban. Nem csak a vadrózsák virágoznak azonban egyszer, a történelmi fajták többsége is ilyen, elsősorban a parlagi (gallica) rózsák, a fehér (alba), százlevelű (centifolia) rózsák, de a moharózsák is. Az ázsiai rózsák egy részénél azonban ez a gátlás, vagyis a hideghatásigény hiányzik, ezért a rózsa évente többször is virágzik, minden hajtása virággal zárul, vagyis remontál. Ez többnyire olyan rózsákra igaz, melyek igen hosszú nyarakhoz és fagymentes őszhöz vannak szokva, ezek gyakran a szubtrópusok növényei. Mivel több hullámban virágoznak, nem ritka, hogy egy tövön virág és csipkebogyó is látható. Ilyen például a japán-, a pézsma- vagy az óriás rózsa.
Hasonló hozzájuk a kínai rózsa is, ez azonban egy másik eset. Hihetetlen virágtömeget ad egészen a fagyokig, ugyanakkor csipkebogyót alig hoz. Itt egy mintegy ezer éve megtörtént mutációról, vagyis genetikai hibáról lehet szó, egyszerűen nem működik a gátlás. Ha azonban igaz, hogy ez túlerőlteti a növényt, miért nem pusztult mégis ki? Nyilván azért, mert a szorgos kínaiak felfedezték, kiásták, becserepezték, aztán leszaporították, és máig is az ember tartja fenn. A vadon található kínai rózsák pedig valószínűleg csak kiszabadult kerti fajták.
A pézsmarózsa és a kínai rózsa remontáló képessége utódaiba is átkerült, ezért virágzik évente többször sok damaszkuszi, bourbon és noisette rózsa. A teahibridek – vagyis a vágórózsák – pedig nem egyszerűen szakaszosan, hanem gyakorlatilag folyton virágoznak, hiszen egyik ősük a kínai rózsa.
Rózsakertünk fajtáinak többsége remontál, hiszen ezeket a XX. században nemesítették, többnyire teahibridek felhasználásával. Létrehoztunk azonban egy kisebb bemutatóparcellát is a történelmi fajtáknak, ahol a rózsák többsége nyáron már nem virágzik – igaz csipkebogyójuk néha igen látványos is lehet. De a parcella melyik fajtáját is mutassuk most be? Talán pontosan azt, amelyiknél teljesen mindegy, hogy mikor virágzik, mert nem a virágjáért ültetjük! Ez pedig a szárnyas-tüskéjű rózsa. A fajta nevét nem a magyarok találták ki: Pteracantha a tisztességes neve, sőt, tudományosan Rosa omeiensis f. pteracantha. Ez a latin elnevezés arra utal, hogy egy olyan vadrózsáról van szó, melyet a szecsuani Omei-hegyen (kínaiul Emei Shan) fedeztek fel. Jean-Marie Delavay jezsuita atya vette észre, éppen akkor, amikor virágzott. Egyből megtetszett neki, mert különbözött minden általa ismert rózsától, de várnia kellett, hiszen virágos hajtást mégsem küldhetett Európába. Ezért 1887 őszén ismét felkereste, magot szedett róla, melyet Franciaországba, a Vilmorin kertészcsaládnak küldött el, pontosabban Maurice de Vilmorinnak. Ő nevelte fel azután az első európai töveket, és ő is kezdte forgalmazni.
De mi is olyan különös ebben a fajtában? Szinte minden. Virágja ugyan apró, fehéres, de magyar viszonyok között már áprilisban nyílik, messze megelőzve Budatétény más rózsafajtáit. Szirmai is szokatlanok. Önök közül talán még senki sem számolta meg egy vadrózsa szirmait, de ha mégis, ötnek kellett kijönnie. Kivéve a Pteracantha esetében, ahol egyedülálló módon néha négyszirmú is lehet a virág. Ugyanakkor a fajta lombozata is látványos, mert sok apró levélkéből áll páfrányszerű hatást nyújtva. A rózsa levele ugyanis összetett, a levélnek látszó képletek csak részei a levélnek: ősszel jól látható, ahogy együtt hullik le a többnyire ötlevélkés levél. Fajtánk levele azonban 9 levélkéből áll, vagy akár annál is több lehet. Mégsem ezért ültetjük ezt a rózsát, hanem a tüskéjéért. Hatalmas tüskéi ugyanis sűrűn borítják a hajtásait, és annyira szélesek, hogy úgy tűnik, mintha tarajos lenne. Ráadásul ezek a tüskék áttetszőek, pirosasak, és áteső fényben látványosan izzanak! Később azonban megfásodnak, megbarnulnak. Ekkor talán a tövek már nem annyira látványosak, de legalább télen is mutatósak. Jó körülmények között pedig az egész vegetációs időben van hajtásképződés, így egész nyáron láthatunk vöröses tüskéket. A növény feltörő, nem túl széles, inkább magas bokrot nevel. Ennek ellenére jól gondoljuk meg, mennyit is ültetünk belőle a kertünkbe, mert nem kis rózsa. Cserépbe különösen nem való! Tapasztalataink szerint nem kedveli a meszes talajt, ott a levele kivilágosodik, és a hajtások is visszaszáradhatnak.
Ha valaki tudományos alapossággal szeretne utánanézni ennek a különös rózsának, jó, ha tudja, legalább két elnevezése van. A botanikusok ugyanis zavarban vannak, hogy hova helyezzék. Néhol az Omei-hegyre utaló R. omeiensis f. pteracantha néven található meg, máshol a bársonyos rózsa változatának tekintik, R. sericea var. pteracantha néven. Sőt, olyan elképzelés is van, hogy mindkettő létezik, mert két különböző típus. Ennek eldöntése nem a mi feladatunk, de ha a kedves olvasó véletlenül éppen Szecsuanban van, ki ne hagyja az Omei-hegyet. Ott pedig legyen szíves jól megnézni az ott talált rózsákat! Talán akkor többet fogunk megtudni erről a különös típusról, ami még a botanikusoknak sem könnyű eset. Aki pedig véletlenül éppen nem Szecsuanban tartózkodik, hanem Budapesten, az a budatétényi kertünkben láthat belőle néhány szép példányt.
