Családmese: Havasi Emőke családi emlékei – 1. rész

by talastunde

Családtörténet sorozatunkban ezúttal Havasi Emőke meséli el a családja történetét, egészen az 1800-as évektől. A nagytétényi családról szerencsére sok történet és fotó maradt meg az utókornak, ezért két részben közöljük a történetüket.

A család története az 1800-as évek elejétől ismert. Grósz János és felesége, Mehrl Teréz három gyermeket neveltek.

Grósz János és felesége, Mehrl Teréz

Franciska, Mária nagymamám / szül. 1892/ és János. Nagymama és Haisler Antal házasságából öt gyermek született. Anna, Antal, Márton édesapám, János és Teréz.

A Nagypapa a MÁV alkalmazottja volt, nevét a 30-as évek elején magyarosítania kellett, így a család a Havasi nevet vette fel. Havasi nagypapa elérzékenyülve mesélte el az 1931. szeptember 13-i vasárnap történetét. Ezen a napon szolgálatba osztották be, mint vonatkísérő. Fiatal munkatársa kérte, cserélje el vele a műszakját, mert neki jövő vasárnap lenne az esküvője, és akkor szükséges a szabadnap. Nagyapa elfogadta, így ezen a napon a munkatársa volt szolgálatban. A szerelvényt a biatorbágyi viadukton Matuska Szilveszter felrobbantotta. Ha nagypapa akkor dolgozik, öt gyerek marad árván.

Havasi nagypapa

Édesanyámék, Reichenbach Margit családja, apai ágon szintén tétényiek voltak. Anyai nagymamám, Gazdag Erzsébet, Zala vármegyéből, Dobriból a házassága révén került Téténybe. Szüleim 1943-ban házasodtak össze.

Szüleim házassága

Én 1944-ben az 1852-ben épült családi házban jöttem a világra, Budapest bombázása közben. Édesapám katonai bevonulása 1940-ben kezdődött, 1943-ban hazajöhetett egy rövid időre, újabb behívóját születésem napján kapta meg, augusztusi bevonulással. A szovjet hadifogságból 1947 júniusában érkezett haza. 1945 májusában a háború végén csapatával gyalogosan hazafelé tartottak. Szentgothárdon a szovjet járőrök igazoltatták. Kérdezték, hova mennek, mondták, hogy Budapestre. Majd ők segítenek vonattal hazajutni.

Apa katonaként

A segítségből két és fél év szibériai fogság lett. Mínusz 40-50 fokos hidegben, derékig érő hóban, embertelen körülmények között. Éheztek, gyér ruházattal bírtak, a vasútvonal építéséhez erdőírtást végeztek. Ikerhúgaim, Hajnalka és Piroska 1948-ban születtek, érdekes, ebben az évben Tétényben három ikerpár is született, mind lányok.

Piroska, Hajni, Emő

A háború alatt a Fő utcán laktunk /ma Nagytétényi út/. Mikor bejöttek az oroszok Téténybe, édesanyám velem a Molnár utcába /ma Úttörők útja/ az édesanyjához és a húgához költözött. Nagymama tartotta el a két lányát és a két unokáját. Ő a Metallochemiában dolgozott laboránsként.

Nagymama gyerekekkel

A háború után visszaköltöztünk a Fő utcai lakásba, édesapám már oda érkezett meg a fogságból 1947 nyarán. Apa és anya a fogság ideje alatt a Magyar Kommunista Párt hadifogoly irodája által rendszeresített levelezőlapon írhattak egymásnak, persze szigorú ellenőrzés után kézbesítették.

Többször késett a posta, több hétig nem kaptunk hírt. Anyukám sokat mesélt apuról, akit csak fényképről ismertem. Minden este imádkoztunk a szerencsés hazaérkezéséért. 1951-ben a család úgy döntött, hogy a Diósdi utcába /ma Romhányi József/ költözünk Havasi nagypapáékhoz, mert a három szoba-konyhás házba társbérlőket akartak betelepíteni, így nem kellett idegenekkel élniük. Örökségül édesapám kapta meg a házat, 1992-ben 75 éves korában tragikus hirtelenséggel meghalt, édesanyám 2023. március 17-én 105. évében hunyt el, ő volt a ház utolsó lakója. Nagyon szerettünk a régi házban lakni a nagyszülőkkel, hatalmas udvar, ahol volt hely a játéknak, kert, állatok, szóval minden jó, ami a gyerekeknek kell.

Az udvarban

Bevontak minket a kerti munkába, az állatok gondozásába, kisebb háztartási feladatokat bíztak ránk. Izgalmas volt a szüret, ahol tapostuk a szőlőt, darálás, préselés, must kóstolása. Nagypapa és apa készítették a bort, ami a pincében hordókban érlelődött, hogy Márton napra megszülessen az újbor. A két nagy unoka, Márta unokatestvérem és én sokszor segítettünk a kertben. Szüret után egy alkalommal egyedül voltunk otthon, gondoltuk, hogy nagyapa mustjából iszunk egy kicsit. Kiültünk a konyha lépcsőjére, elővettük nagymama öblös porcelánbögréjét, és ittuk a mustot. Az idő múlásával igen jól éreztük magunkat, nagyokat nevetgéltünk. Amikor a nagyszülők megérkeztek, látták az igen magas fokra hágott hangulatot, gyorsan kiderült, hogy a mustból már murci lett, de így is nagyon ízlett. „Te papa, ezek a lányok jól bemurciztak” – mondta mami, de nem volt harag. A szüret befejezését megünnepelte Tétény lakossága, híressé vált a szüreti felvonulás. Szép magyaros ruhákba öltözött csikós lányok és fiúk, lovasok, hintók, mustot kínáló kocsik a főútvonalon zene és tánc kíséretével vonultak végig. Este meg bál kezdődött sramlizenével. 1947-ben háromévesen kis betyár pár voltunk az unokatestvéremmel.

Betyárként

 A ruhám a Nagytétényi Helytörténeti Kiállítótérben látható. Szüretkor elmaradhatatlan a rétes, a bableves krumplis gombóccal, nagymama nagyon finom réteseket készített, hajszálvékonyra nyújtotta, jó sok töltelékkel, volt belőle bőven. Egyszer annyira igyekezett, hogy sietségében a fehér damasztabroszt, amit csak a rétes készítésére használt, meglocsolta olvasztott zsírral, rátette a túrós tölteléket, és fel akarta hajtani az abrosszal a tészta széleit, akkor látta, hogy nincs tészta. Jött át, nézzük meg, milyen rétest csinált. Mi hüledeztünk, sajnáltuk, ő meg csak nevetett. Nem értettük, miért nem mérgelődött. Nem hallottuk őt soha hangoskodni, olyan szelíd volt.

Nagy eseménynek számított még a disznóvágás, ami a fél falut megmozgatta.  Készült az igazi sváb májas és a véres hurka. Jellegzetessége, hogy a májasba zsemlekocka, a véresbe pirított zsemlekocka került a rizs helyett jó sváb fűszerezéssel. Az ízvilágát meghatározta a majoránna.  Ahogyan édesapám és Strobl Toncsi bácsi készítették a hurkát, az volt az „igazi”.  Az 50-es években nem volt egyszerű disznót vágni, nagyon-nagyon korán, lehetőleg a legnagyobb csendben történjen, ne nagyon visítson a malac. A leölt állat húsából, a zsírból, a feldolgozott termékekből be kellett szolgáltatni. Szerencsére jó szomszédjaink voltak, mindenki hallgatott, így a beszolgáltatás elmaradt. Később már megszűnt az állattartás, vidékről vásároltuk a levágott disznót. Még ma is készítünk kolbászt, ritkábban hurkát apa receptje szerint, amit én ízesítek. Ezt nem engedem meg senkinek.

Olvasta már?