A Salgótarjánban élő Sulyok László magyar-történelem szakos középiskolai tanár, kulturális újságíró, közíró. Első komolyabb publikációja Nógrád megye közéleti és művészeti folyóiratában, a Palócföldben jelent meg 1971-ben. Több ezer tudósítás, hír, interjú, riport, glossza, publicisztika és elemző írás született a tolla alatt. Közírói tevékenysége az 1980-as évek végén, a rendszerváltoztatás légkörében indult el. A kommunista terror áldozatainak témakörét szisztematikusan dolgozta fel. Kutatási és írói munkájának fő területe az 1956-os forradalom és szabadságharc Nógrád megyei eseményeinek és résztvevőinek története. Egyik legkedvesebb alkotásai között tartja számon a budafok-tétényi önkormányzat jóvoltából megjelent legújabb, Kisfarkas a forradalomban című könyvét, amely Priska József Tamás, az egykori „pesti srác”, a későbbi XXII. kerületi díszpolgár élettörténetének feldolgozása.
Novemberben Ön lett a hónap művésze a kerületünkben. Októberben jelent meg a legfrissebb könyve, Kisfarkas a forradalomban címmel. A díj ennek a könyvnek az elismerése. Mikor ismerte meg Priska József Tamást?
Harmincegy éve már, hogy a valóságnak megfelelően lehet nyilatkozni a forradalomról és a kommunizmus viselt dolgairól. 1989 a kezdőpont, amikor elkezdtem foglalkozni a kommunista diktatúra áldozataival, a kényszermunkatáborok lakóival és 1956-tal. 1956 mindig érdekelt, kisgyerekként éltem át egy bányászfaluban, Nagybátonyban. 2003 őszén nyílt számomra lehetőség arra, hogy belépjek a Magyar Politikai Foglyok Szövetségébe, amelynek Tamás az alapítótagja volt. Én, mint hagyományőrző, lehettem a tagja a POFOSZ-nak. 2003 körül, a Hagyományőrző tagozat elnökének, Szécsi Istvánnak a közreműködésével ismerkedhettem meg Priska Tamással. Hamar kiderült, hogy földiek vagyunk, hiszen ő közeli faluból származik, Zagyvapálfalváról. Én ekkor már több, mint húsz éve foglalkoztam ’56-tal, így Tamás története és személyisége hamar felkeltette az érdeklődésemet. Minden találkozásunk után szorgalmasan lejegyzeteltem, amit mesélt, később pedig olyan nexus alakult ki közöttünk, hogy magnóra mondta nekem a saját történetét. Többször voltam a lakásán Budatétényen, így tudtam alaposabban megismerni. Eredetileg ő szerette volna kötetbe foglalni a saját történetét, de csak a versei összeválogatásáig, azok egy-egy mondatos kommentálásáig jutott el.
Nevezhetjük őt költőnek?
Bátran hívhatjuk költőnek, nagyszerű verseket írt. A költészetével is fogok foglalkozni, mert a könyv megjelenése után felkérést kaptam az önkormányzattól és az özvegyétől, hogy vegyem gondozásba a verseskötetét.
Mikor készült az utolsó riportja Priska Tamással?
2012-ben, egy évvel a halála előtt látogattam meg. A szobája is egy ’56-os kuckó volt, berendezve a forradalom relikviáival, személyes tárgyaival.
Mikor kapott felkérést az önkormányzattól a könyv megírására?
Korábban már öt könyvet írtam ’56-tal kapcsolatban, amiket vállalkozók, vagy a megyei, városi közgyűlés támogatott. Az özvegyének, Priska Évának szóltam, hogy elkezdtem a munkát, tőle kaptam még hasznos dokumentumokat. Évike tanácsolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a XXII. kerületi önkormányzattal, mert a férje a kerület díszpolgára volt, sokan tisztelték. Karsay Ferenc polgármester úrral volt egy találkozóm, ő megerősített abban, hogy szükség van egy igényesen megírt életrajzi könyvre Tamásról. Mikor elkészültem az írással, akkor komoly segítséget kaptam. Garbóci László lektorálta a könyvet, Sebes Gábor volt a könyv olvasószerkesztője. Sikerült egy olyan munkát kiadni a kezemből, amely mindenki tetszését elnyerte, így sor kerülhetett a hivatalos szerződéskötésre.
Hogy sikerült a könyv bemutatója?
A vírushelyzet miatt sajnos nem tudtuk nyilvánosan megtartani, ahogy terveztük. Október 13-án a Klauzál Házban szerveztük meg a bemutatót. Egy 45 perces videofelvételt készítettünk, hogy tanóra keretén belül is le tudják vetíteni az iskolákban. Szeretnénk, hogy minél több diák megismerje Priska Tamás történetét.
Meglepődött, amikor megtudta, hogy Ön lett a hónap művésze?
Nem számítottam ilyesmire. Nagyon nagy megtiszteltetésnek érzem, igazán jól esett az elismerés. Író ember vagyok, közíró, aki arra törekszik, hogy mindig igényesen megírt, alapos munkát adjon ki a keze közül. Úgy érzem, hogy életem koronája ez a mű. Büszke vagyok rá, a visszajelzések is nagyon pozitívak.
Miért pont az ’56-os téma ragadta meg? Úgy tűnik, hogy ez állandó, folyamatos kutatói, írói területe lett.
A forradalomban a felnőttek eufóriája mindenkit elragadott, engem is, 12 éves gyerekként, de a felnőttek félelmeit ugyanúgy szívtuk magunkba. Láttam, érzékeltem, hogy a valóság és a narratíva között óriási különbség van. Berzenkedtem az ellen, hogy ami forradalom volt, azt ellenforradalomnak kell mondanunk, akik jó emberek voltak, azok hirtelen rossz emberek lettek. Ezeket az igazságtalanságokat nem tudtam elviselni. Úgy tűnt, hogy soha nem fogjuk legyőzni az előző rendszert. Nem voltam lázadó, de ez az elégedetlenség mindig ott lappangott a lelkem mélyén. 1989-től lehetett a valóságnak megfelelően írni ezekről a történetekről, akkor kezdtem el ezzel foglalkozni. Ez nekem olyan, mint a szerelem. Beszippantott és nem ereszt el. Velünk történt – Tények és következmények 1956 alcímmel megjelent könyvemben a Nógrád megyei, környezetemben élő forradalmárokkal, munkástanácstagokkal, a községi forradalmi bizottság vezetőivel, egyszerű nemzetőrökkel készítettem beszélgetéseket. Ez a sorozat nagyon fontos számomra, amin még ma is folyamatosan dolgozom.
Hogyan telnek a napjai?
Remekül, soha nem unatkozom. Nekem felüdülés az írás. Akkor vagyok nyugtalan, ha nem írhatok, ha nem foglalkozhatom ezzel a témával. Tőlem ezt nem lehet elvenni, pedig többen le akartak beszélni, hogy ne írjak többet a forradalomról, mert még többen utálni fognak. Nem hagyom magam lebeszélni. Most is írok. Két dologgal foglalkozom. Az egyik, Ravasz István 18 éves egyetemista és családjának története. Őt a házuk előtt lőtték le, a megyei rendőrség épületével szemben a december 8-i sortűz alkalmával. Ő is költő volt. Három posztumusz kötete is megjelent. A másik jelenlegi munkám, Ponyi Gyula salgótarjáni nemzetőr története, akit 19 évesen ítéltek el. Tíz év börtönbüntetést kapott, amelyből öt évet ült le. Fegyverrejtegetés volt a bűne.
Mennyire sikerül a fiataloknak átadni ’56 történelmét, az áldozatok emlékének ápolását?
Nagyon sok rendhagyó történelemórát tartottunk Salgótarjánban és a környék iskoláiban. Úgy érzem, hogy sikerült az ismeretátadás, az emlékezés, viszont ez egy folyamatos munka, mert mindig jön a fiatal generáció.
Az otthonába is beköltözött ez a történelmi korszak? Relikviái is vannak 1956-ból?
Gyüre Nándor festőművész egyik festménye látható a dolgozószobám falán. A művész a december 8-i sortűz túlélője. Természetesen rengeteg iratom és könyvem van a témában. Kutattam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában is. Nem elég az orál history, az emlékezetet meg kell támogatni dokumentumokkal. A személyes történetek elmesélése viszont azért nagyon fontos, mert átélhetővé, érzékletessé teszi a múltat. Az igazi történészi munka száraz, ezt támogatja meg az újságírói vénám. Beszéltetem az embereket, megvilágítom a családi hátterüket, hogy milyen körülmények között élnek, ők pedig elmondják a maguk szemszögéből a történetüket.