Hogyan emlékszik vissza az 1989-es találkozásra a zenekarral?
A Budafoki Dohnányi Zenekar már ’89-ben is nagyon tehetséges és lelkes társaság volt. Nemes Laci bácsi érdeme, hogy képes volt a fiatalokat motiválni. Laci bácsi felismerte, hogy a fiataloknak szüksége van arra, hogy zenekarban, közösen játsszanak. Emlékszem, már ’89 nyarán Valenciába mentünk egy nemzetközi ifjúsági zenei találkozóra, ahol a zenekar pazarul teljesített, s rögtön kaptunk egy turnét 2 esztendőre Spanyolországba. Akik abban a zenekarban játszottak, azok ma a magyar zenei élet vezető muzsikusai. A Budapesti Fesztiválzenekarban, a rádióban s akárhova tévedek egykori dohnányisokkal találkozom. Hihetetlen potenciál volt abban az együttesben. A rendszerváltás során a pénz szerepe megváltozott. Egy amatőr zenekarban, amely nem ad fizetést a zenészeinek, nem volt kifizetődő muzsikálni a fiataloknak, s ne felejtsük el, hogy 1992-ben vette át a főváros a Fesztiválzenekar finanszírozását, s akkor 13 ember került el a Dohnányiból a Fesztiválzenekarba. Ebbe majdnem beleroppant a zenekar, ezért volt óriási jelentősége annak, hogy ’93-ban hivatásossá vált az együttes. Ezt párhuzamosan követte a méltó fizetés, a profi munkakörülmények, a teljesítmény pedig a legjobbak közé emelte a zenekart.
Mennyire volt tudatos a zenei pályaválasztás az életében?
Engem igen későn sodort az élet a zenei pályára. Konkrétan érettségi előtt nem sokkal. Matematika-fizika tagozatos gimnáziumban érettségiztem. A matematikai sikerek vonzottak, de a gimnáziumban nagyon sokat zenéltem, mint zongorista s egy Bartók Műveltségi Verseny megfordította az életemet. Ekkor gondoltam azt, hogy zenész akarok lenni. Elméleti zenésznek készültem, de gyakorlati zenész lettem, s örülök, hogy így alakult az életem. Ez egy relatív gyors döntés volt 17-18 éves koromban.
Miért pont a karmester, karvezetés mellett döntött?
A Bartók Műveltségi Verseny után határoztam el hogy zenetörténész leszek. A verseny után elmentem Somfai Lászlóhoz, a zsűrielnökhöz, aki az egyik legjobb magyar zenetörténész. Ő javasolta, hogy menjek karvezetésre. Mivel előtte nem nagyon tanultam zeneelméletet és szolfézst, ezért ő ajánlott egy fantasztikus tanárt, aki felkészített engem egy fél év alatt zeneelméletből. Annyira jól sikerült a felkészítés, hogy felvettek a szakra. Megszereztem a karvezetési diplomámat. Nagyon jó tanáraim voltak, de nem gyakorlati tanárok. A szakmát én a zenekaromtól tanultam meg. Volt egy amatőr kórusom, amivel bármit csinálhattam, kísérletezhettem. A zenekar tanította meg nekem a szakmát, így lettem karmester és karvezető is.
A szakmai életében mit tart a legfontosabbnak?
A legelső az, hogy egy ilyen zenekarom van, mint a Budafoki Dohnányi Zenekar. Mindig erős kölcsönhatás volt köztünk. Sokat tanultam tőlük a karmesterség technikáját és didaktikáját illetően, én pedig megtanítottam őket a zenére. Megtanítottam őket az „együtt játékra”, ezért emelkedik ki a zenekar toronymagasan a magyar zenei mezőnyből. Természetesen a zenekaromon kívül is léteznek jó képességű muzsikusokból álló zenekarok, sőt jobb képességű zenészekből álló zenekarok is vannak, de egységesebben gondolkozó, s azonosan látó és azonos módon probléma megoldó és kezelő zenekar szerintem nincs Magyarországon. A Fesztiválzenekar, ami leginkább ilyen. Én ezt tartom a legfontosabb értéknek az életemben. Nagyon fontos, hogy 40 éve vezetek egy énekkart, ami mai napig az ország egyetlen nagy együttese, 100 fölötti létszámmal. Töretlen a lelkesedésük és adott esetben profi teljesítményt nyújtanak. Ebben nem a szakmai, hanem az emberi siker a fontos, az ismeretterjesztés, az élményadás, hogy az emberek megszeressék a zenét, s életük részévé váljon. Ebből a szempontból elképesztő az a sok ezer ember, aki megfordult a 40 év alatt a kórusban. Nagy projekteket is csinálok, ahol több száz ember énekel együtt. 1986-ban kezdtem ezt, hogy minden évben több száz emberrel oratóriumot csinálunk. Ez is hihetetlen érték, hogy aki nálam énekelt, annak most az unokája is nálam énekel. Mint munka, ez életem másik nagy értéke, amire ugyanúgy büszke vagyok.
A laudációban említették, hogy nagyon szubjektív stílusa van, sok mozgással irányítja a zenekart. Ezt sokszor mondták már önnek?
A zenésztársadalom teljesen magába facsarodott, amely élményszerzésre és élmények befogadására is alig alkalmas. Több olyan idol van előttem, pl.: Leonard Bernstein, aki etalon nekem mind muzsikusként, mind zenetanítóként, s közvetítőként is. Az érzelmek nem maradhatnak a zenén kívül, hiszen a zene nem más, mint érzelem. Minden művészet érzelem, a képzőművészet is, csak más nyelvvel és mechanizmussal. Az érzelem az elsődleges, amit meg kell tanítanunk és fel is kell vállalnunk. Ha egy művész kiáll a színpadra, nem lehet szégyenlős. Minden korszak tanítása eredendően érzelemellenes, mert ismeretalapú és nem élményalapú. Baromság, ha azt mondják, hogy az érzelmek hátráltatják a racionális és az összemérhető értékelést. Nekem olyan tanáraim voltak, akik azonnal elsírták magukat előttünk. Számomra rengeteg minta volt, hogy egy tanár érzelmes is lehet, és ez tette hitelessé. Én soha nem akartam az érzelmeimet véka alá rejteni. Nem beszélve arról, hogy nekem energiát kell adnom, nem is keveset, és vissza is kell kapjak. Amit visszakapok az a teljesítmény és a bennük keletkezett érzelem. Az karizmatikus, aki nem szégyelli a dolgok teljességét felvállalni. Egész életemben azt kaptam a tanáraimtól, hogy ez sok, nem jó, nem szabad, nem logikus, felborítja a dolgok belső rendjét. Ez mind nem igaz. Én mentem a saját fejem után, s ebből a szempontból ezt nem tettem rosszul.
Milyen tervei vannak rövid vagy hosszú távra?
Nem érdemes messzire nézni, most különösen nem. Az jó lenne, ha ezt az évadot közönség előtt tudnánk megcsinálni. Nem vagyok annyira pesszimista. Ebben a pandémiában sok dolgot nem ismerünk, s erre a legrosszabb válasz az, hogy bezárkózunk. Mindig csak hétköznapi dolgokról beszélünk, de hogy mennyire vagyunk védettek egy betegséggel szemben, ahhoz köze van az ember érzelmi életének, önbizalmának, hitének is. Érthető az első bezárkózás az ismeretlenség okán, viszont nagyon nagy kárt tud okozni a gazdaságnak, a szociális létnek is. Nincs felkészülve a társadalom arra, hogy ilyen bezártsággal mit kezdjen, sem a szülők, sem a gyerekek. Ebből szélsőséges reakciók keletkezhetnek. Én abban bízom mindig, hogy a józan ész kerekedik felül, s muszáj mérlegre tenni, hogy mivel vesztünk többet: a védekezés túlzásba vitelével vagy a nyitottság mindenáron való megőrzésével. Muszáj megtanulnunk azt, hogy ha az emberi létet hosszú távon szeretnénk emberhez méltóan újabb és újabb generáció számára élhetővé tenni, akkor a legfontosabb a szociális létünk minősége. Ha ezt tönkretesszük, akkor vége a világnak.
Jut elég ideje saját magára? A zenén kívül mivel tud feltöltődni?
Nagyon szeretem a képzőművészetet. Nagyon sok hobbim van, mert gyűjtögető alkat vagyok. Határozottan csak két dolgot gyűjtök: zenét és bélyeget. A bélyeg grafikai, illetve nyomdai minősége az, ami engem nagyon érdekel. A pandémia alatt több év elmaradását pótoltam a bélyeggyűjteményemben. Rengeteg képzőművészeti könyvet tanulmányoztam, amire korábban nem volt időm. Zenét is gyűjtök, egész elképesztő cd- és hanglemezgyűjteményem van. Igyekszem annyi időt hagyni magamnak, hogy regenerálódjak, s ami érdekel, azt meg tudjam tenni. Mi már június közepe óta iszonyatosan sokat dolgozunk a zenekarral. Készítettünk egy hangfelvételt és most csinálunk egy zenei ismeretterjesztő filmsorozatot. Napok óta felvételt készítünk a MÜPÁ-ban, vasárnap elkezdjük a Virtuózok felvételét is. Vannak nagyon nehéz időszakok, de muszáj annyit pihenni, hogy újra kedvvel és erővel tudjunk dolgozni.
Mit jelent önnek a díszpolgári elismerés?
Szégyen nélkül mondom, hogy erre a díjra már vágytam. Ez a kerület lokális és saját öntudattal, identitással rendelkező része Budapestnek. Én Lágymányoson születtem, ennek nyoma nem volt ott. Újbudának a mai napig nincs olyan arculata, mint Budafoknak. Ez részben a vezetőinek, részben a tradícióinak is köszönhető. Vannak olyan dolgok, amelyek sajátságosan erre a régióra jellemzőek. Iszonyatos ereje van a lokalitásnak. A lokalitás az egyetlen esélye a kultúrának, és ezt napjainkban nagyon nem értjük jól. Mindenki arra vágyik, hogy a Metropolitanban vagy a Berliner Philharmonikerben lépjen fel. Ezek fontos szakmai mérföldkövek, de százszor többet jelent egy városnak a saját zenekara. Van a Zuglói Filharmónia, az Óbudai Danubia Zenekar és mi, a BDZ, akiknek saját kerületükhöz való tartozásukkal lokális gyökere és lokális közönsége van. A lokális közönség hihetetlen érték. Az a szeretet, ami körülvesz minket nagyon kézzelfogható, sajátunknak érezzük. Itt, a 22. kerületben érződik minden társadalmi eseményen, hogy az ittlévők valamennyire barátok. Ezt én mindig irigyeltem, s nagyon szerettem volna budafoki lakos lenni. Ebből a szempontból nagy érték, hogy befogadott ez a helyi közeg. Úgy érzem, hogy lelkileg budafoki vagyok, mert ennek a kultúrának a része vagyok, részben teremtője és részben kiszolgálója is. Ez az egész hihetetlen sikerélmény számomra. Ennek az elismerése megdobogtatja a szívemet. Én boldog vagyok, hogy ezt az elismerést megkaptam és igyekszem a még rendelkezésemre álló időben mindent megtenni a kerület javára.