Budatétény kezdetben a tétényi domboldal vadregényes része volt, ahol a XIX. század elején kezdett kialakulni egy nyaralótelep, amely az 1850-es években Klauzál Gábor kezdeményezésére indult fejlődésnek. 1873-ban Tétény nagyközségből kiválva lett önálló község Kistétény néven (németül Kleinteting), amit 1915-től nevezünk Budatéténynek. Az egyik leghangulatosabb utcájában, a Dézsmaház utcában sétáltunk, ahol Radóczy Mária, iparművész és Kolláthné Hollóssy Rita, nyugdíjas kerületi pedagógus, a Budatétényi Polgári Kör tiszteletbeli elnöke kalauzoltak végig minket megfelelő helyismerettel.
A Dézsmaház utca a XXII. kerület egyik macskaköves utcácskája, az itt épült ódon házakat, lakásokat, s néhol a mészkőbe vert pincelakások megmaradt nyomait egyfajta romantikus hangulat járja át. Az északi oldalon látványos pincesoron akad meg a tekintetünk, hiszen a déli lejtőkön szőlőtermesztés folyt egykor. A területet a betelepedés előtt bányaudvarként használták, hiszen Budafok hófehér mészkőszikláit a kőfejtés mesterei eladásra termelték ki. Egyes munkások – időt és pénzt spórolva – kivájt üregekben laktak. A sváb szőlőtermelők csak a XVII. század második felében kezdték itt a házaikat építeni, az utcában a borászat ekkor vette át a főszerepet. A szüret kezdete csak meghatározott időpontokban kezdődhetett, amikor az uradalmi járandóságot, a szőlődézsmát, majd az 1860-as évektől a bordézsmát szedték be.
Nem meglepő, hogy az utcát Dézsmaház utcának nevezték el, amelyet az 1940-es évek közepétől 1990-ig Baucsek utcának hívtak, és csak a rendszerváltás után kapta vissza az eredeti nevét.
A szociáldemokrata Baucsek Ernőnek, aki 1919-ben a Kommün alatt a helyi direktórium tagja volt, a Vilmos utca sarkán állt a vendéglője a Dézsmaház utca 22. szám alatt, amit még ma is az egykori Baucsek vendéglőként emleget Rita is. Sajnálatosan, jelenleg ezt a szerény, patinás házat éppen többlakásos társasház építésére szemelte ki az új tulajdonos, s lassan bele is kezdenek a bontásba.
„ A XIX-XX. század fordulóján Budatétény nem egy sűrűn lakott terület, hanem pesti gazdag polgárok nyaralóhelye volt. Erről tanúskodik a Dézsmaház út és a Jókai Mór utca sarkán lévő Wolf-villa. A Wolf családhoz tartozott Pesten a Városház utcában lévő híres Zenélő óra vendéglő is. A villa jelenleg egészségügyi intézmény, a 60-70-es években szülőotthonként működött és helyet adott leányanyák számára is.
Mikor kisgyerek voltam, emlékszem, hogy ebben az utcában szinte mindenki németül beszélt, még a hentes is. A hentes üzlete helyén ma egy székelykapus ház áll. Ezek a házak, amikor épültek, mind borkereskedők présházai voltak, csak később lettek lakóházak. A II. világháború után államosították őket, IKV-házak voltak, amelyekbe a víz sem volt bevezetve. Gyerekkoromban többször láttam, hogy a nénik hordják az ivóvizet, a szennyvizet pedig az utcára zúdították.
Néhány évvel ezelőttig végig az utca két oldalán, egészen a Jókai útig, bazaltkőberakás volt, amit útjavítás címén kibontottak, elszállítottak, és az utca hangulatát féltő lakók többszöri kérése ellenére sem hoztak vissza, sajnos lebetonozták. Nem tudni, miért.”
Radóczy Mária tűzzománcművész 1994-ben költözött az ibolyaszínű Dézsmaház utca 27. szám alatti házba, amit 1934-ben építettek Röffner Ferenc építőmester tervei alapján.
Az eredeti tervrajz a mai napig megvan, amit büszkén mutat Mária.
„Ez egy romhalmaz volt, amikor 1994-ben ideköltöztünk. Meghagytam az udvaron egy falat, hogy emlékeztessen arra, hogy milyen volt. A mögöttünk lévő utca pincéi áthúzódnak a telkünkre. Az egyik pincénk kifaragása után lejjebb fúrtak, így hozták létre a belső, 24 méter mély “kerekes” kutat.
Ez a helyiség lett a téli növénykert, valamint itt rendeztük be nekem a tűzzománcműhelyt, a férjemnek pedig hátrébb a “barkácsműhelyt”. A második pince tágas termében – ahol a II. világháború előtt már szőnyegfestő üzem működött – férjemmel együtt 1997 óta galériát működtetünk. Kulturális célú felajánlásunk ez a bennünket körülvevő embereknek.
Létezik egy oldalpince is, ahol – a néhai Hirtling Marika néni elmondása szerint – a megkezdett vájatban bújt meg a ház tulajdonosa, a szőnyegüzem zsidó működtetője és öccse az üldöztetések elől. Sikerrel, mert a nyílást ócska szekrényekkel álcázták, így nem találtak rájuk házkutatáskor.
Mindhárom pincének a mennyezetén és oldalfalain ma is láthatóak az “ősi” csákányozások nyomai, és a szépséges, több évezrede kialakult vízerek változatos csíkmintázatai.”
A mészkőbe vájt galéria bemutatása után Ritával járjuk körbe a Dézsmaház utcát. A Dézsmaház utca pincéi a Gyöngyszem utcáig nyúlnak át. Megcsodálhatjuk a két utca közötti igencsak nagy szintkülönbséget is.
„Itt bent egy csoda van. A kerületre jellemző, hogy nemcsak mesterségesen kialakított pincerendszere van, hanem egy természetes úton kialakított barlangrendszer is végignyúlik a Gyöngyszem utcáig. Nagyon szép. Az itt élő család mesélte, hogy több millió éves barlangnyílás is található. A Kiskőbánya utcában is lehet ezt látni. A kőfejtés nyomai nagyon határozottan megmaradtak. A szőlő kipusztulása után a pincerendszereknek több funkciója is volt. A 60-as, 70-es években még osztálytársam is lakott ilyen pincelakásban a családjával. Sokan szerették, mert a mély udvarnak egy sajátos hangulata volt. Rengeteg keserűmandula van a környéken, hiszen a keserűmandula-fa génállományának a nagy része Budatétényben található. Ez a pincerendszer a Dévény utcában folytatódik. Most a Dézsmaház utcán látott pincéknek a tetején járunk. Nagyon sok helyen a kerítést is mészkőből készítették el. Hatalmas a szintkülönbség a Dézsmaház utca és a Gyöngyszem utca között.
Ez a híres határkereszt. A vallásosság még mindig nagyon jellemző a településre, ezt az is bizonyítja, hogy állandóan láthatunk itt mécsest és friss virágot is a keresztnél.
Visszatérve a Dézsmaház utcába, látványos, hogy a mészkő a nagy forgalom miatt sok helyen megrepedt. Jó pár filmet forgattak már az utcában, ami nem csoda, mert a különböző stílusú házak és a pincerendszer egy sajátos hangulatot teremt együtt. Egy-egy háznál látható még, hogy az udvart úgy alakították ki egykor, hogy a lovas kocsi be tudjon állni a szőlővel. Itt a Szeleshát Borászatnak van irodája és pincéje, ahol a bort raktározzák.”
Az utca kissé eklektikus elemekkel megépített “palotájával” szemben láthatjuk a korábban már említett, faragott székelykapus, kékre festett házat, mely a csernátoni Haszmann Pál Múzeum falát idézi. A kaput az Erdélyből ideköltözött, néhai Seprődi Kiss Attila faragta.
Nem hagyható ki az utca “nagy öregjeinek”, a néhai Hirtling házaspárnak csiszolt mészkövekből épített háza – az elegáns, stílszerű fakapujával -, melynek kovácsoltvas sarokerkélyét maga Feri bácsi készítette. A házaspárról fontos megemlíteni, hogy Hirtling Ferenc és felesége, Marika néni a Budatétényi Polgári Kör alapító tagjai voltak.
A Dézsmaház utca elején az elmúlt években építettek egy modern baptista templomot, a Rózsakert Közösségi Házat. Egészen más volt az utca hangulata, amíg az imaház nem volt itt. A pincebejáratok láthatóak voltak, a pincéket az itt termő őszibarack és sárgabarack átvevőhelyeként hasznosították.
A közösségi ház nagyon szépen illeszkedik be a környezetbe; nem csoda, hogy építészeti nívódíjat kapott – tudtuk meg Kolláthné Hollóssy Ritától, aki másfél órán át kísért minket Budatétény egyik legizgalmasabb utcájában.
