Családtörténet sorozatunk következő részét a nagytétényi Kisbéri családdal folytatjuk. Mesemondónk: Ősz Béláné Szalay Ilona, egykori pedagógus, aki számos fotóval illusztrálta a családi albumot.
Édesanyámék hárman voltak testvérek, Ilona, Margit és László. Édesapám, Szalay Gusztáv a Hungária Gumigyárban dolgozott. A gyár szervezett egy bált 1936-ban, ahová a lányok is hivatalosak voltak. Ilona kísérője Huber Antal volt. A betelepült sváb szülők nem nézték jó szemmel fiúk vonzódását a magyar család lányához. Mindezek ellenére a fiatalok 1940-ben házasságot kötöttek.
Életüket Nagytétényben az Ó utca 20. szám alatti házban kezdték, ahol Antal hentes és mészáros mesterséget folytatott, mint édesapja a Plébánia utca 5.-ben. Nagytétényben számos hentesüzlet működött, a Hárosi Laktanya beszállítója a Huber család volt.
Később tevékenységük bővült, nem csak tőkehússal. Felvágottakat is készítettek, ezeket a termékeket törökbálinti viszonteladóknak szállították. Felesége is aktívan segített az üzletben, ő szállította a fémmel bélelt szekéren a virslit. Esetenként engem is magával vitt nagynéném, Huberné, ilyenkor a szatócsboltban édességet kaptam. Az üzletet államosították, a feldolgozót bezárták, Tóni, a volt tulajdonos, alkalmazottként maradhatott a saját üzletében. Sógornője az én édesanyám, Szalay Gusztávné 1940-től a család gyermekére, Gyurikára vigyázott, mert a szülőket lekötötte az éjszakába nyúló munka az üzletben és a vágóhídon. Rám az Érdre költözött anyai nagyszüleim felügyeltek. A háború elejét itt éltük meg, a sziréna megszólalásakor siettünk a nagyapám által készített bunkerbe.
Én nem akartam gyorsan menni, mert nagyon szépnek találtam a Sztálin-gyertyák repülő fényeit a fejünk felett. A háború előtt nagyszüleimmel Budatétényben, a MÁV szolgálati lakásában éltünk, mert nagypapa szolgálati helye a hatos számú őrhelyen, mint pályaőr és üzemi altiszt volt.
Nagypapa született neve Karlovits Imre. Mivel a MÁV alkalmazottja lett, kötelezővé tették a magyarosítást, így lett Kisbéri Imre. Ritkán bemehettem hozzá, és csodáltam, ahogyan leemelte a berregő kagylót, mondott valamit, felvette a sapkáját, kiment a bódé elé, leengedte a sorompót, és tisztelgett az átrobogó vonat előtt. Egyszer-egyszer a vasúti bélyegzőjét is használhattam, de kizárólag akkor, ha mellettem ült. Az államosítás után a Huber család az Óhegyen vásárolt gyümölcsösökben gazdálkodott. Őszibarackot és szőlőt termesztettek, a leszüretelt őszibarackot méret szerint válogatták, ládázták, majd lovas kocsival szállították a gyűjtőbe, ahonnan repülővel vitték külföldre. Szőlőt saját felhasználásra termesztettek. Egyik alkalommal a vasúti átjárón megbillent a szállítmány, és a szétterülő gyümölcs alkalmatlanná vált a leadásra. Ez nagy anyagi veszteséget jelentett. A szőlőszüretek nagy eseménynek számítottak, a családon kívül a barátok, Machner Jóska, akit csak Strasszernak hívtunk, mert megszállott galambász volt, később a röptető versenyeken díjakat is nyert, a Ruzsa lányok, a barátnőm, Bayer Anci, Földi Panni is szedték a szőlőt, Tóni bácsi szigorúan ellenőrizte, hogy minden lepotyogott szemet felszedtek-e. Erre az alkalomra a nagynéném a társaságnak egy különleges májpástétomot készített. Azóta sem tudom, hogy a majorannán kívül milyen fűszerezéstől lett olyan különleges. Anyai nagyapám, Kisbéri Imre a bor készítésénél tevékenykedett, mosta a hordókat, előkészítette a pincét, és kezelte a bort.
A szüreti időszakban Nagytétényben is sor került a bálra, ahol csikós párommal, Száraz Józsival mulattunk.
Ma is sajnálom, hogy nem volt jó táncospárom. A búslakodás nem tartott sokáig, hiszen megnyertem a tombolán a koronát, amit házhoz is szállítottak. A háború második felét már Nagytétényben éltük át. Ami a pincét illeti, 1945-ben lakásunkká vált, ugyanis az oroszok elfoglalták azt, ellátó központot létesítettek. Nagyapám beszélt szerbül, így a kapcsolatot ő tartotta velük. Tóni bácsi feladata az volt, hogy minden ételt először neki kellett megkóstolni, mielőtt a tisztek elkezdték a fogyasztást. Egy alkalommal lóhúsból készült az ebéd, amit Tóni nem volt hajlandó megkóstolni, a hatalmas pofon rákényszerítette, de rosszul lett, és elrohant. A tisztikar orvosa is ott étkezett, nagyapám megkérte, nézze meg édesanyámat, aki betegen feküdt a pincében, a szintén ott tartózkodó segítők tehetetlenek voltak. Utasította az ott lévőket, hogy azonnal készítsenek forró vizes palackokat, ezekkel rakta körül édesanyámat, és jól betakargatta. Ez a megoldás jónak bizonyult. Miközben én figyeltem a történtekre, és aggódtam édesanyámért, az orvos felkapott az ölébe, és a nagynénémhez fordult, kérve, adjanak neki, mert ő nagyon jó körülményeket tud biztosítani a gyermeknek. Ettől kezdve otthon mindenki Zsenkának szólított.
Édesanyámat lovas kocsival kórházba szállíttatta az orvos, megfelelő kezelést kapott, és rövidesen meggyógyult.
A háború után nagyanyám is sokat betegeskedett, ezért eladták az érdi házat, és megvették a Szabadság utca 5-ös számú házat. Tanulmányaimat a Nagytétényi Általános Iskolában kezdtem, tanítóm Jóby Frigyesné volt. A Petőfi utcai házában tartotta az órákat, mert az iskola épülete még nem volt alkalmas a tanításra. A felszerelést a tanulók szülei biztosították. Egyszer környezetóra alkalmából az intézmény pincerendszerét néztük meg. Kati néni fegyelmi elvárásának nem tett eleget az osztály, mert némelyik fiú a sötétben lökdösődött, ezért amikor visszamentünk az osztályba „sorakozó egyesével”, és a nádpálca elcsattant a tenyerünkön. Később már pedagógusként okulva az esetből, soha nem alkalmaztam ilyen fegyelmezési formát. Az általános elvégzése után 1952-ben a rózsadombi Zirzen Janka Tanítónőképzőbe nyertem felvételit. 1956-ban a végzősöket az ország különböző területein helyezték el, mint tanító. Én Sósvertikén, a határsávban kezdtem dolgozni. Az összevont alsó négy osztályt én tanítottam, az igazgató pedig a felső négy osztályt. Édesanyámmal, amikor meglátogatott Baranyaszentlőrincen, a vasútállomáson találkoztunk, a váróteremben a padon ülve fogyasztottam el a „hazait”. Később Úriba helyeztek, itt egy évet dolgoztam, ahol megismerkedtem jövendőbeli férjemmel.
A következő állomás Vecsés, itt már csapatvezetőként dolgoztunk együtt. Az igazgató beiskolázott, elvégeztem a műszaki ismeretek és gyakorlatok szakot, 1957. február 23-án kaptam meg a diplomámat az Egri Tanárképző Főiskolán. Felső tagozatos osztályomat szakmai ismertető keretén belül elhoztam a Dél-budai Cipész KTSZ-be, ahol megtekintettük a cipőkészítés folyamatát. Nagyon érdekesnek találták a diákok a kézzel varrott cipőket, még soha nem láttak ilyen különleges gojzer varrott terméket. 1993–tól lettem nyugdíjas, férjemmel együtt nyugdíjasként is tovább dolgoztunk, mint a tanítványok által csodált házaspár. Házasságunk 1960-ban köttetett, két gyermekünk született, Ősz Katalin és Ősz Béla.
Férjem igazgatóként építette fel a 12 tantermes iskolát a Martinovics téren. Az iskola építésénél műszaki szakemberek segítették a gyors elkészülést. A tanácsi bizottságban szavazták meg az iskola felépítését, mindig viccesen kérdezték a férjemtől, minek két iskola. Ő azt válaszolta: én csak egy részét tudom vállalni a gyerekek létszámának. Számtalan kitüntetése, érdemérme bizonyítja, hogy Vecsés vezetősége megbecsülte, ő vezette a felnőtt honismereti szakkört, kiállításokat szervezett.
A legbüszkébb a Vecsésért kapott plakettre volt. Repkedtünk Tétény és Lőrinc, Lőrinc és Vecsés között. Hétköznaponként anyósom vigyázott Katira, majd Béluskára, annak ellenére, hogy 40 évig ingáztunk, Vecsésen dolgoztunk, a hétvégéket pedig édesanyámnál Nagytétényben töltöttük. Véglegesen 1990-től élünk itt, mindig otthonunknak tekintettük, minden fontos családi megmozdulást itt ünnepelünk a mai napig. A lányomnak két gyermeke született, Pecoll József és Pecoll Katalin. Óvónőként dolgozott, 2008-ban a Kerület óvónője kitüntetést kapta kiemelkedő munkájáért. A fiamnak szintén két gyermeke van, Ősz Barnabás és Ősz Olivér. Joci pici kora óta céltudatosan készült a szakmájára, tudását fejlesztve Nagytétényben nyitott egy használtautó-kereskedést.
Kata kisgyermeknevelő- és gondozó a Bartók Béla úti bölcsödében, elsős kora óta néptáncolt. Barnabás a Műszaki Egyetem hallgatója, öccse az általános iskola 2. osztályát végzi.
