Idén is tíz kategóriában vehették át a Prima Primissima díjakat a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői a Müpában megtartott gálaesten. A közönségdíjat a BDZ ügyvezető zeneigazgatója, kerületünk díszpolgára, Hollerung Gábor kapta. A díj kapcsán kérdeztük a komolyzenét népszerűsítő Prima Primissima díjas zeneigazgatót.
Több zenei projektből is lehet önt ismerni. Hol a legnagyobb a közönségtábor?
Különleges értéke a zenekarnak, hogy annyi helyen vagyunk jelen, hogy sokfajta közönséget és közösséget szólítunk meg. Egyik legfontosabb projektünk az Énekel az ország, amely több tízezres közösséget jelent, hiszen az elmúlt 40 év alatt ennyien vehettek részt a közös éneklésben, ami nagyon fontos eseménye a magyar kóruséletnek, hiszen adott esetben 400-500 ember énekel együtt. Ez tényleg egy nagyon komplex és nagy rendezvény. A BDZ-nek is nagyon széles a közönségtábora itt Budapesten, Budapest környékén. Dunaharasztiban lesz hamarosan az újévi koncertünk, de több településen is jelen vagyunk, vidéken is. Vannak fellépéseink a zempléni körzetben, ahol nagyon erős közönségbázisunk van, hiszen a BDZ már több mint 20 éve rezidens együttese a Zempléni Fesztiválnak, ahol igencsak nagy népszerűségnek örvend a közönség körében.
A közönségdíj elnyerése mennyire érte önt meglepetésként?
Nyilvánvalóan azt lehetett latolgatni, hogy a 3 jelölt közül ki kapja a Prima Primissimát. Sapszon Ferenc az osztálytársam volt, akivel őszinte, mély barátságban vagyunk, rengetegszer kapcsolódott az életünk. Tudtuk, hogy ha a másikunk kapja a Prima Primissima-díjat, akkor nem érezhetünk fájdalmat, mert pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy mennyire megérdemli a másik. Az nem volt számomra meglepő, hogy a közönségdíjra van esélyünk, mert sok információt kaptunk, hogy sokan szavaznak ránk, sokan drukkolnak nekünk. Mikor átadták Sapszon Ferencnek a Prima Primissima-díjat, akkor láttam a szervezőkön, hogy azon igyekeznek, hogy minél hamarabb érjek vissza a székemhez, ekkor már sejtettem, hogy a közönségdíj kiosztása miatt izgulnak, hiszen már csak az a díj volt hátra.
Amikor elkezdte a pályáját, gondolta volna, hogy karmesterként, karvezetőként a komolyzenét ilyen szinten lehet népszerűsíteni?
Természetesen ezt már akkor is gondoltam, akartam és próbáltam is erre törekedni. Ezt már a ’80-as évek énekkari tapasztalatából hoztam magammal, hiszen 1980 óta vezetem a kórust. Akkor ez egy profikat megszégyenítő énekkar volt, a világ legjobbai között számítottunk az amatőr kórusok között.
Erős szakmai munkával világos volt számomra, hogy az örömöt meg kell teremteni, azt, hogy értsék, szerethessék. Voltak ebben is tanulságok, hiszen amikor túl nehéz darabbal dolgoztunk, akkor néhányan eltűntek a kórustagok között, de kiderült, hogy mindenben meg lehet találni a szépséget, az örömöt.
Mivel tudták elérni, hogy ekkora közönségük lett az idők folyamán?
Nagy tapasztalat volt, hogy a közönséget csak akkor tudjuk magunkhoz vonzani, ha azt az örömöt meg tudjuk számukra teremteni, amiért számukra érdemes koncertre jönni. Itt nagyon megváltozott a társadalom az elmúlt 40 év alatt. A 80-as években fel sem merült senkiben, hogy populáris dolgokat csináljon, hiszen Magyarország, mint Kodály országa, a zenében is a legmagasabb szint volt a mérce. Már akkor is lehetett látni adott esetben a diszfunkciókat, a fiatalságnak az elmozdulását, a rendszerváltással pedig tökéletesen
megváltozott minden.
Milyen változásokat hozott a rendszerváltás?
Beáramlott a nyugati manipulált szórakoztató zene – ezt szoktam mondani -, aminek az a célja, hogy minél több embert fogyasztóvá és krónikus fogyasztóvá tegyen. Ehhez fokozatosan alkalmazkodni kellett, a magyar zenei élet még mindig sokkal konzervatívabb, mint ahogyan lenni kéne. Persze most már sokan próbálkoznak a szélesebb közönség megszólításával, de közben undorral fejezik ki, hogy ez árulás a zene szentélye ellen. Nyilvánvaló, hogy ez nem jó hozzáállás, mi megtaláltunk egy utat, hogy magas színvonalon előadott produkciókkal szólítsuk meg a közönséget, ami mindenképpen vállalható. Ez a zenekar toronymagasan jobb a magyar zenekarok átlagánál, a teljesítmény egyrészt szakmai szempontból is magas, másrészt a közönség számára öröm találkozni az együttessel, mert ezekben az emberekben látszik a motiváció egymással, a karmesterrel, és érződik a közönséggel való kommunikáció is, ami teljesen más élmény, mint fáradt, szomorú arcú zenészek kifogástalan játéka, amit sok más együttesben tapasztalok. Szerencsére már itt is látok elmozdulást, mert sokan rájönnek, hogy nem fognak tudni kinek muzsikálni, ha nem szólítanak meg fiatalokat, és nem tudnak minél több családot rávenni, hogy a gyerekeiket taníttassák zenére is. Ez nélkülözhetetlen eleme az egészséges, mentális létnek. Nem véletlen, hogy mi kaphattuk meg a
közönségdíjat, pontosabban személy szerint én kaptam. Egy következetes és elhatározott út munkája igazolódott vissza a közönség által, hogy szeretik, amiket csinálunk, és ez számukra egy nagyon fontos érték.
Megünnepelték a díjat?
Voltak kisebb és nagyobb ünneplések, az énekkar is megünnepelte. A zenekar nem ér rá ünnepelni, mert folyamatosan dolgozunk, de a jó érzés persze mindannyiunkban benne van.