Dr. Boronkay Gábor, a MATE tudományos főmunkatársa a Budatétényi Rózsakert rejtett értékei sorozatban ezúttal a csodaszép mélybíbor fajtákról mesél.

Beszéltünk már a zöld rózsáról, most pedig beszéljünk a liláról! Mégpedig ne is a jól ismert mályvarózsaszínről, hanem inkább valami sokkal egzotikusabbról! Az ibolyaszínű rózsáról.

Szerencsére az ibolya nem júliusban nyílik, ezért esélyünk sincs rá, hogy összehasonlítsuk őket, és elbíráljuk, tényleg ibolyalilák-e a rózsáink. Ha azonban a színt sötétbíbornak hívjuk, már senki sem köthet bele. Néha inkább fakóbb padlizsánlila, máskor intenzív árvácskalila vagy – hogy szakszóval éljünk – bizánci bíbor, ez függ a talajtól is, de főképpen a léghőmérséklettől. Ha igazán szép mély színeket akarunk látni, egy hűvösebb május végén próbáljuk lefotózni!

Ha valaki nem hiszi, hogy létezik ilyen fajta, keresse meg a térképen Budatétényt – helyi lakosok előnyben – és látogasson ki hozzánk. Legalább egy tucat rózsánk ilyen különleges színű, a borvörös és az ibolya határán egyensúlyoz, és egyáltalán nem tűnik rózsának. Pedig valóban az, hiszen illatos és szúr! Ilyen például a „Stormy Weather” a „Forever Royal”, illetve az „Old Romeo”, és még sorolhatnám…

Szinte minden ilyen sötétbíbor fajtánk újdonság, ezeket alig egy-két évtizede nemesítették. Ezért jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy ezek a rózsák fantasztikus színújdonságok, s a rózsanemesítők egy valódi lépést tettek a vágyott kék rózsa előállítása felé.

Az igaz, hogy az 1960-as vagy 70-es években nemigen lehetett ilyen rózsával találkozni. Ez a virágszín csak az utóbbi évtizedekben bukkant elő, a különlegességek hajszolása közben. Hogy modern lenne, az igencsak kérdéses.

A korai – úgynevezett történelmi – sötétlila rózsafajták közül a kedves látogatók kettőt is láthatnak rózsakertünkben. Mindkettő igen jól ismert fajta, de egyik sem kifejezett újdonság. A „Cardinal de Richelieu” talán a valaha nemesített legintenzívebb „kék” rózsa. Bár virága nem túl nagy, de telt, szirma bíborlila, fakulás közben már-már ametiszt színűvé válik. Máig is szaporításban van, főleg a gyűjtők keresik. Valamikor 1847-ben bukkant elő, de jóval korábbinak tűnik. Értékét mi sem bizonyítja jobban, minthogy Louis Parmentier, Van Sian és Jean Laffay is a nemesítőjének vallotta magát. Valódi előállítója a holland Van Sian lehetett, bár, hogy ki is volt ő valójában, arról nem sokat lehet tudni.

A másik, máig is meggyőző különlegesség egy moharózsa, a „Nuits de Young”, mely sokkal mélyebb bíborszínű és ráadásul még mohos is: a csészelevelek és a virágkocsány rojtos a hatalmas mirigyszőröktől. Ezt viszont biztosan Jean Laffay francia kertész nemesítette, és 1845-ben került a termesztésbe. Nyilvánvalónak tűnik, hogy e két rendkívül különös színű, de más tulajdonságaiban igencsak ősi fajta kiváló alapanyag lehet egy ibolyaszínű rózsa előállításához. A nemesítőnek csak egy két-apró dolgot kellett volna még megoldani: ne egyszer virágozzon, hanem szinte egész évben folyamatosan; virága legyen jelentősen nagyobb, és lehetőleg csillag alakú; lombozata pedig legyen fénylő, gombabetegségeknek ellenálló. Valamint természetesen a virága maradjon sötét bíborlila, nem fakuló, nem bókoló, bírja az esőt, napot.

Láthatóan a feladat adva volt, de úgy tűnik, az előbb említett történelmi fajtákból mégsem lehetett kiindulni. A rózsanemesítőknek egy még ősibb rózsára kellett visszanyúlniuk, a bársonyrózsához. Mit is kell tudnunk erről?

A parlagi rózsa (francia, vagy gall rózsaként is ismert) egy hazánkban is jól ismert vad faj, többnyire kifejezetten alacsony bokrokat képez, virágai feltűnően élénk rózsaszínek és nagyon illatosak. Az ókorban is ismerhették, de a népvándorlás korában, és a korai középkorban sem feledkeztek meg róla, mivel az egyik leghatékonyabb gyógynövénynek tartották. Természetesen nem a C-vitamin tartalma miatt termesztették, hiszen azt még évszázadokig fel sem fedezték. Ekkoriban inkább a rózsaszirom illóolaját hasznosították.

Amikor később, a XVI. században a hollandok elkezdték magvetésről szaporítani, fajták százai zúdultak Európára. Nem véletlen azonban, hogy mára ennek nyoma sincs: ezek a gall rózsák a mai szemmel értéktelenek voltak, többségük ki is veszett. Volt azonban egy csoportjuk, amely túlélte a folyton virágzó rózsák, vágórózsák és kínai rózsák dömpingjét. Ez volt az úgynevezett bársonyrózsa. Bár nem egészen nyilvánvaló, mit is értettek bársony alatt, de úgy tűnik, hogy a sötét, nagyon intenzív színű, ezért bársonyosan csillogó szirmú parlagi rózsát. A Budatétényi Rózsakertben látható fajták közül ide tartozhat talán a „Tuscany”, vagyis az „Old Velvet Rose” (régi bársonyrózsa), amelyről feltételezik, hogy azonos az 1596-os valódi bársonyrózsával.

A nemesítők azonban ezt is túl teltnek találhatták, és egy még inkább ősinek tűnő fajtához fordultak, a „Violacea”-hoz. A rózsa talán nem annyira intenzív színű, mint a későbbi fajták, de mivel féltelt, kinyílva jól látszik a virág közepe. Könnyen hozzáférhetnek a méhek, de a nemesítők is, s könnyebb volt vele a munka.

A fajta valóban ősinek tűnik, csak annyit lehet tudni, hogy 1795-ben Hollandiában már ismerték. Azonban legkevésbé sem a jól csengő „Violacea” néven, hiszen hivatalos neve máig is ”La Belle Sultane”, de a „Maheca” nevet és ennek különböző írásmódú változatait is használták. Ezek a nevek meghökkentőek, és nem nagyon rokoníthatóak a francia barokkos nevekkel. Nem véletlen, hogy máig is igencsak titokzatosnak számít e rózsa!

Előbukkant azonban egy magyarázat. Hogy igaz-e, nem tudom. A fajta Josephine Beauharnais császárné – Napóleon első felesége – híres rózsakertjében is látható volt, a Chateau de Malmaisonban, valamikor 1804 és 1814 között. A mese szerint a császárné nevezte el a rózsát egykori barátnőjéről, aki lánykorában Franciaországban tanult. A hölgy tanulmányai végeztével hazahajózott Martinique szigetére, de kalózok fogságába esett. Mint rabszolgát egy bégnek adták el, aki ajándékként III. Szelim török szultánnak ajándékozta. A hölgy a konstantinápolyi hárembe került, ahol azonban úgy tűnik, nem volt rossz dolga. Ő lett II. Mahmud édesanyja, így a török udvarnál befolyásos, jelentős személlyé vált. Ha ez igaz, talán a Maheca név is a hölgyre utalhat, esetleg egyik beceneve lehetett.

Érdekes történet egy érdekes fajtáról. Nagy szerencse, hogy egy a rózsa évszázadokon keresztül fennmaradt és alapítójává válhatott ennek az igen szokatlan rózsacsoportnak. Ez a mélylilás bíborszínű máig is ritkaság, és ha a kedves olvasó kilátogat a Budatétényi Rózsakertbe, valószínűleg messziről észreveszi az ilyen rózsákat!

Sajnos az alapító „anyát” a „Violacea” fajtát eddig még nem sikerült beszereznünk, bár nagyon szeretnénk, de a modern kori leszármazottjai közül többet is bemutatunk. Elsősorban is a „Purple Splash” fajtát ajánlanám, amely fehér csíkos ibolyabíbor. Vagy fordítva: fehér alapon bíbor csíkos. Még látványosabb talán a „Purple Lodge”, amely tipikus romantikus rózsa, nagy, tömött rozettás virágával. Hogy mennyi köze van Maheca-hoz, nem tudni, nemesítője igencsak titkolja származását.

Amennyiben a kedves olvasó saját szemével is szeretne meggyőződni arról, hogy milyen is egy ősi bársonyrózsa, és milyen ugyanez a XXI. századból, a Budatétényi Rózsakertben ezt megteheti! Májusban a „Cardinal de Richelieu”, a ”Nuits de Young” és a „Tuscany” tanulmányozható, míg a modern fajták egész évben nyílnak.