Családmese sorozatunkban folytatjuk a Lemmich család történetét a 2. résszel. A történet elmesélője Nagy Adél Borbála.
A Lemmich család történetének 1. része ITT olvasható.
Lemmich család – 2. rész
Amikor a gyárkémények építése leállt, a család kőműves fiai szétszéledtek a szakmában. Borospincékben betonkádakat javítottak, kemencéket samottoztak, vagy vidékre mentek építeni.
Elődjeink őrizték a régi sváb szokásokat, de a szegénységük sok mindenben gátat szabott. Saját építésű családi házaik egymáshoz közel álltak a Ják utcában.
Ott, ahol az ősi porta volt, ott, ahol a nagymama óvó szárnyai alatt nőhettek fel az utódok.
Olyan családban, rokonságban élhettem gyermekként, nőhettem fel, ahol nagyon sok törődést, figyelmet, szeretetet kaptam.
Szüleim három műszakban dolgoztak, sokszor elcsúsztatva, váltott műszakban. Alig volt együtt közös hétvége, sokszor este sem, így sok időt töltöttem három házzal arrébb a nagymamánál. A kemény, nehéz munkásélet mellett azonban mindig tisztaság volt, naponta került meleg étel az asztalra.
Tízórai nélkül sosem mentem iskolába, bár a közértben elkért zsemlét és párizsit a nagymama csak akkor fizette ki, amikor arra járt. A svábok között akkoriban volt az embernek hite, becsülete, szava, bíztak egymásban az emberek. Pont úgy, mint amikor letelepedtek, pont úgy, ahogy lehetett egymásra számítani.
Nehéz és fájó időszak volt a család életében 1956. Budafokon szörnyű helyzet uralkodott. Nagymamám udvarán mély pince állt, legalább húsz lépcsőfok volt kivájva a mészkőből. Itt tárolták a tűzrevalót. Ha volt fa, azt vagy szénport. Alkalmanként kukoricacsutkát tettünk a tűzre. Az egész család ott húzta meg magát esténként, a gyerekek teknőben aludtak. Senki sem mert kimenni reggelig, félt, hogy lelövik. Keresztanyám a családjával ekkor hagyta el az országot, Bécsen át egészen Ausztráliáig.
A régi szokások visszaköszöntek a házakban. Az idős szomszédok kötényt hordtak, a hajukat feltűzték a kendő alatt. A konyhákban sparhelt duruzsolt, lehetett rajta főzni, sütni, miközben befűtötte a helységet. A tetején fazék állt, állandó meleg vizet adva a háziasszonyoknak. A kályha széle fényesre volt tisztítva és csíkozva smirglipapírral. Hímzett falvédők hirdettek áldást magyarul és németül, de nélkülözhetetlen eszköz volt az öntöttvas mérleg és a szenes vasaló.
Édesanyám kedvenc időtöltése a horgolás volt, terítők sorakoztak mindenfelé. Keveset pihent. Hajnali kelés, mosás, néha főzés. Felsúrolta a hajópadlót is, ha kellett. Fáradhatatlanul dolgozott, igaz, nem volt választása. Hozzászoktunk az egyszerűséghez és a takarékossághoz. A beosztás maga volt a mindennap, a valóság. Húst csak hétvégén tálaltak az asztalra, amit a hideg pincében tároltunk. Emlékeimben most is él a friss meleg kenyér illata és a sarok, a muki, amely mindig eltűnt, mire hazaértünk vele a péktől. Azért soha nem kaptunk büntetést.
Minden háznak megvolt a saját rendje. Akinél sárgabarack termett, azt vitte az egész család. Még a szomszédnak is jutott belőle, annyi volt a fákon. A felesleget talicskán toltuk el a begyűjtő helyekre, ahol sablonokkal osztályozták és vették át.
Az étkezésben is meglátszódtak a szokások. Hétfőn a vasárnapi megmaradt húslevest ettük főtt hússal, paradicsommártással, néha krumplival vagy kenyérrel. Kedden főzeléket készítettek sült szalonnával. Szerdán kiadós bablevest ettünk. Csütörtökön paprikás krumpli, pénteken a híg leves mellé gyúrt tészta került a tányérra mákkal vagy dióval, esetleg télre eltett lekvárral. Szombaton általában lecsót ettünk. A vasárnap mindig ünnep volt. Éltető húsleves, sült vagy rántott hús, krumpli. Egyre általánosabbá vált a csirkepaprikás, a töltött paprika, a tunkedli (hagymás, paprikás paradicsommártás krinolinnal), vagy az osztrákoknál nagyon jól ismert kiflis smarni (császármorzsa).
Hamarosan folytatjuk a harmadik résszel…