Nagytétényi mesék: Horváth Ferenc tétényi emlékei 2. rész

by talastunde

Folytatjuk helytörténeti, családi sorozatunkat. Az előző résztben Horváth Ferenc, egykori nagytétényi suszter fia emlékezett meg édesapjáról és családjáról. Horváth Ferenc ebben a cikkében folytatatja tétényi emlékeinek lejegyzését a ’60-as, ’70-es évekből. Csodálatos időutazáson vehetünk részt a sorokat olvasva.

A Horváth suszter és családja  cikkre rengeteg kedves hozzászólás érkezett, több olvasóban is felébredt a nosztalgia Nagytétényről, többeknek személyes élménye édesapámról. De ugyanúgy bennem is elindult egy emlékcunami, ami szülte ezt a második írásomat. Hátha segít másoknak is az emlékek felidézésében.

Néhány kuriózum Tétényről – képekkel:

Tétény mozi
Tétényi tél

Duna-part

Nekem a Duna-part 3 része maradt meg. A budatétényi kis-dunai rész, ahova vagy biciklivel, vagy gyalog mentünk fel, és fürödtünk a kis holtágban. Aztán onnan „lefelé” menve a Duna-parton elértük a tétényi részt, ahol először volt egy „Lóúsztató”-nak nevezett kis öbölféle. Igen, itt valóban láttam lovakat a vízben! Ez ott volt, ahol, ha a töltésátjárón átmenve egyenesen lemegyünk a Duna-partra, kicsit balra kellett menni. Ettől a résztől mintegy 50 méterre volt a „Tétényi plázs”, ahol akár 40-50 ember is heverészett, fürdött a nyári hétvégeken.

Dunai árvíz

Merthogy megéltem igen komoly árvizet is, amikor a víz átjött az aluljárón, és körülbelül a Kastélymúzeum bejáratáig öntött ki.

A gumigyári óvoda

A Baross Gábor-telepi gyár támogatásának köszönhetően egy igen szépen felszerelt óvoda volt. Aki odajárt, biztosan nem felejti el, hogy télen a kis gyerkőcök félmeztelenre vetkőzve kaptak egy spéci szemüveget, és már nem tudom mennyi időre (talán 10-20 perc?) egy sötét szobában kvarcoltak!

Hála az ott dolgozó anyukámnak, mindig jó „beállítást” kaptam a fényképekhez.

Az általános iskola

Ki ne emlékezne (anno a mamák pláne) arra, hogy a tornaterem padlózatát egy bordó színű viasszal szokták felkenni. El lehet képzelni, micsoda „boldogság” volt a mamáknak, amikor egy pókfocis (földön ülve rúgtuk a labdát) tornaóra után moshatták ki a viaszos tornagatyákat!

Nem tudom, kinek vannak meg az ellenőrzőik, nekem van kettő. Az 5.c-s és a 8.c-s.  Például egy nyolcadikos beírás: „Kérem a szülőket, hogy hassanak oda, hogy a tanuló a rádióját ne hordja be az iskolába.” Hát igen… A Kettőtől-hatig című kívánságműsor zenéiről nem akartam lemaradni. Bár azok az ellenőrzőim nincsenek meg, ahol egyszer azért kaptunk igazgatói intőt, mert az egyik szünetben mirelitszilvát ettünk, és a magokat kiköptük az utcára… Pechünkre, épp arra járt egy néni, akire ráesett, és természetesen bement az igazgatóhoz. A másik esetnél üveggolyóval fociztunk a folyosón, míg bent a tantermekben folyt a tanítás.

Takács Klári néni volt a magyartanárunk. Nagyon szerettük, mivel amikor jól viselkedett az osztály, akkor nagyon érdekes meséket mesélt. Hogy mit? Hát azt már régóta kifútta a fejemből a szél…

A mi időnkben az általános iskolában a történelemfüzetet szokás volt „kidekorálni”, vagyis rajzolhattunk bele az adott témának megfelelően valamit. Én nagyon szerettem rajzolni, és leginkább a törikönyvben található rajzokat másoltam bele. Az egyik évben különösen szép volt a füzetem (a görög és római kor volt a tananyag), és a füzetemet kivitték az indiai gyermekrajz-világkiállításra. Sajna, nem kaptam vissza…

És egy „majdnem tragikus” emlék: elsősök voltunk, amikor oltást (diftéria-tetanusz?) kaptunk. Másnap gyakorlatilag az egész osztály megbetegedett, ugyanis tévedésből a felnőtt adagot adták be! Nem tudom, hogy ekkor volt-e, de nekem 3 napig lebénult a lábam, nem tudtam kinyújtani. Szegény anyu kétségbeesetten rohant velem a budafoki SZTK-rendelőbe. Ott sem tudtak mit csinálni velem, de szerencsére pár nap múltán ismét tudtam mozgatni a lábamat.

A régmúlt maradványai

Szerintem sok tétényinek sikerült kiásnia régi pénzeket, nekem legalábbis igen. A hátsó kertünk felásásakor találtam a XIX. század (1800-as évek) végéről származó néhány pénzdarabot.

Amikor a Csókási Pál utcát csatornázták, a Kastélymúzeum előtti részen is találtak körülbelül 1,5-2 méter mélyen római kori romokat. El is kerítették egy darabig, majd visszatemették. Ezek után a kastéllyal szemben lévő líceumban mi, kiskölykök is próbáltunk kincseket keresgélni – nem sok sikerrel.

Kicsit eltávolodva Téténytől, Budatétényben a mai Campona helyén évekig volt egy meleg vizes tóféle. Sajnos le volt zárva, nem tudtunk fürdeni benne. Aztán betemették, és felépült a Campona bevásárló- és szórakoztatóközpont.

A „világváros”

Nagytétényben tényleg sok minden megtalálható volt. A cikkben felsoroltakon kívül volt például könyvtár, gyógyszertár (a Szelmann mellett), orvosi rendelő (Kulcsár Ági doktor nénivel), MÉH-telep (de sok fémet talicskáztam oda!), a Spiller cuki mellett egy fodrászat (az sincs már ott), RÖLTEX, pékség (a 43-as végállomásánál), hús-hentes, zöldséges, órás stb. Sőt, a mozi mellett Nagy Sanyi bácsi (ő lett a bérmakeresztapám) divatbutikja is, könyvekkel, ruhákkal. Tényleg szinte ki sem kellett mozdulni, minden helyben elérhető volt.

A Diósárok megállója a ’60-as években még bolgárkertészet volt, és egy gyönyörű jegenyefasor. Ma ide épült a lakótelep, ahol a lakótelepi „dühöngőben” sokat fociztunk olyan világhírű személlyel, mint Klampár Tibi, az asztaliteniszvilágbajnok-fenegyerek. Tibi egész ügyesen focizott. A betonos, bekerített focipálya mellett pingpongasztalok is voltak óriási csaták színhelyeként. Volt ám sportélet!

A közlekedés egészen jó volt (abban az időben), a 43-as villamos jött ki épp az utcasarokig, ahol laktam (Csókási Pál utca). Kezdetben még kézzel felhúzható rácsos csapóajtókkal, az utastérben a kalauz által rángatható csengőszalaggal, aztán már korszerűbb kocsikkal.

Régi villamos
43-as villamos

A Kastélymúzeum hátsó épületrészében mozgássérült gyermekotthon volt. Nagyon vigyáztunk, amikor a kerítése előtt álló, nekünk focikapuként szolgáló két fánál kapura rugdaltunk, hogy nehogy bemenjen a labda. A múzeum másik végében, a kert felöli kerítésnél is volt félsz (ott is focizgattunk), hogy nehogy átmenjen a labda a kerítésen, mert nem tudtuk, hogy van-e kutya szabadon eresztve.

És végül egy „árulkodó” kép a Bob herceg című filmből – háttérben a Kastélymúzeum.

Apu

Aki járt apuhoz, különösen, ha gyerek volt, biztos, hogy maradandó élményei lehettek a kis hullámos papagájok. Több is volt, de mindegyik a Gyuri nevet kapta. És hallgattak is rá. Apu nagyon szerette őket. Fütyült nekik, azok meg visszafütyültek, vagy a rádióból szóló zeneszóra csacsogtak, fütyörésztek. Az elsőt sokszor ki is engedte a kalickából, ott röpködött a műhelyben. Egyszer viszont egy kuncsaft nyitva hagyta az ajtót, Gyurika kirebbent, és megtörtént a tragédia: egy arra járó macska elkapta. Volt nagy sírás-rívás (apu is). Egy Amodent fogkrém papírdobozában temettük el a műhely tövébe.

Apunak volt egy képe/táblája, ami a műhelyben volt kiakasztva. No, szerintem erre is mindenki, aki járt hozzá, emlékszik. Hogy aszongya:

„Fáj a lába? Tyúkszempárna! Gördülőtalp szakszerű elkészítését vállalom!”

A cipők készítéséhez volt egy láblenyomatszerkentyűje, egy keskeny dobozféle. A fedele keretében egy vékony gumilap volt (rózsaszín, mint a gumibugyi). Ennek a hátoldala be volt kenve tintával. A doboz másik felébe egy papírlapot kellett betenni, és a páciens, ha rálépett, akkor szépen megmaradt a papíron a láblenyomata. Ez alapján készítette el apu a kaptafát. Ez a munka szinte egy szobrászat volt, hiszen nagyon pontosan kellett passzolnia a lábhoz, mind a harántsüllyedésre, mind pedig a bütykökre. Kár, hogy nincs meg az a füzet, amit a hálás kuncsaftok írtak apu cipőiről, melyek újra lehetővé tették a járást.

Egy-két alkalommal nyáron apu engem is befogott, hogy segítsek neki (vagyis inkább azért, hogy megtanítson a szakmára, mert szerette volna, ha átveszem tőle). Csiszolgattam a bőr ragasztós oldalát, kenhettem a viasszal a cipőtalpszéleket. Aztán anyu határozott kérésére tanulhattam tovább először a Budai Nagy Antal gimiben (kémia-biológia szakon), majd a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskola Számítástechnika szakán. Így lettem cipész helyett informatikus.

Íme, néhány régi fotó az akkori társasági életről:

Iparoskör
Poharazgatás az” átkosban”
A félelmetes nagytétényi futballcsapat
Apu – foci

Anyu, a „fűzfa poéta”

Álljon itt egy vers, amit anyu írt nekünk apu egyik születésnapi felköszöntésére:

Kedves Édesapánk!

Születésnapodra itt állunk és minden jót kívánunk.

Boldogságot, örömet, hosszú, hosszú életet.

Köszönjük, hogy olyan sokat fáradoztál értünk,

s hogy annyi türelemmel foglalkoztál velünk.

E kis virággal együtt nyújtjuk át

két kisgyermeked jókívánságát!

Élj soká!

Nővérem

Erzsi bemutatása kimaradt a cikkből, így ezt most pótolom. Női szabóságot tanult, és dolgozott belvárosi szabóságban. Hamarosan az élete jelentős fordulatot vett, és ma a családjára a legbüszkébb, a három gyermekére (2 lány, 1 fiú), valamint a 7 unokára.

Babázgatás Varga Marival
Jelmezbálra készülve
Mi és Pesszer Magdi
Erzsi, a gondos kis kertész
A legjobb gyerekkori barátnő: Pesszer Magdi
Ők varrták a Kalevala jelmezeket

Érdekességek ’60-as évekből

Abban az időben nem sok családnak volt tévéje, így – legalábbis a mi környékünkön – nem haragudtak meg a tévétulajdonosok, ha a szomszédból egy-egy filmre átkéredzkedtek az ismerősök. Én így láttam az Antal Imre vezette Halló fiúk, halló lányok-at, az igen népszerű és „rémisztő” Belfegor sorozatot (Juliette Grécoval a főszerepben), az Ivanhoe-t (Roger Moore-ral).

Az általános iskolában a gyerekeknek növény- és rovargyűjteményt kellett összeállítaniuk. Sokan jártuk a Duna-partot, gyűjtöttük, préseltük a növényeket. Én általában gyufásdobozzal fogdostam a bogarakat, aztán aputól kértem egy kis dobozkába spirituszt, és abban „készítettem elő” őket a preparációra.

Rég elfeledett, akkori gyerekcsemegéim: Korfu csoki, az 1x1cm-es kis Balatonkocka, a 2x1cm-es kis Boci csoki, mogyorós Melódiaszelet, dianás cukorka. Volt üveges kis kakaó (3 dl), nagy kakaó (fél liter), sós stangli… Ezeket vettem reggelire, tízóraira. Nassnak a kókusztekercs mindent vitt, bár a 2,50-es nápolyi (volt 2 Ft-os is) nagyon ott van a nyomában – sokszor faltam be 20-25dkg-t (megjegyzem, nemegyszer találtam az ostyában belesült bogarat! – hát igen, a szociban hiánygazdálkodás volt).  Nagyon szerettem a kis műanyag demizsonos szörpöket is.

Az akkori árak, termékek: ha jól emlékszem, 30 fillér volt egy villamos vonaljegy, és volt átszálló jegy is. A buszjegy drágább volt. Egy gombóc fagyi a „Nefiben” 50 fillér, egy kiló kenyér és egy liter tej 3,60 Ft.

Egy kis személyes: tanultam zongorázni, apu nagyon szeretett ezzel büszkélkedni. Sokszor volt, hogy egyszer csak bejött a konyhába egy kuncsafttal, és: „Öcsi, játszd el a ’Baba temetését’ az XY bácsinak/néninek!”. Nem mondanám, hogy mindig kitörő örömmel menten kalimpálni. A csúcs pedig az volt, amikor aszfaltozták a Csókási Pál utcát, és a munkásoknak én adtam a „Jó ebédhez szól a nótá”-t – persze apu ösztökélésére.

És még valami: ki emlékszik a jegeskocsira és a szódáskocsira, amik körbejárták a falut? Nyáron lehetett körülbelül 10x10x40 cm-es jéghasábokat venni, valamint a szikvízzel töltött szódásüvegeket. Éljen a fröccs és a szörpök!

Végül pedig legyen még néhány kép a Szelmannban előadott gyerekműsorokról

(hátha valaki felismeri magát )

Az elhajló pillangó, Erzsi, a nővérem

Olvasta már?