Ünnepélyes, mégis bensőséges hangulatú eseményen idézték fel az Aranycsapat emlékét Budafokon, ahol nemcsak sporttörténeti jelentőségű gondolatok, hanem személyes, megható családi történetek is elhangzottak.

Köszöntőt mondott többek között Németh Zsolt országgyűlési képviselő, aki Zakariás József közösségi szerepét emelte ki, valamint Kocsondi Márk, aki Budafok több száz példaképe címmel beszélt a legendás játékosról.

“Nemcsak sporttörténet, hanem történelem“

Lomnici Zoltán, az Aranycsapat Testület elnöke hangsúlyozta: az Aranycsapat jelentősége messze túlmutat a futballon. Mint fogalmazott, a világ bármely pontján egy magyar emberrel találkozva szinte biztosan felmerül Puskás Ferenc neve. Beszédében kiemelte, hogy a legendás válogatott nemcsak sporttörténeti, hanem nemzeti identitásformáló erő is volt, különösen a határon túli magyarok számára.

Személyes emlékek: humor, tartás és emberség

A program egyik legmeghatóbb része az volt, amikor az egykori játékosok leszármazottai osztották meg az emlékeiket.

Grosics Edina felidézte, hogy bár édesapját, Grosics Gyulát a pályán már nem láthatta, személyiségét erősen meghatározta a humor és a karizma. Külön kiemelte Puskás Ferenc játékos, ugratásokkal teli stílusát, amely minden találkozást emlékezetessé tett.

Egy megható történetben arról mesélt, hogy még idős korában is, rossz egészségi állapotban is kiállt előadást tartani, és amint megszólalt, azonnal “megnőtt” a színpadon – mindenki rá figyelt.

Lantos Andrea személyes hangvételben beszélt édesapjáról, Lantos Mihályról. Elmondta, hogy a család számára mindig a kötelesség és a kitartás volt az első – még a külföldi lehetőségek ellenére is a családot választotta.

Külön érdekességként mesélt arról is, hogy az unokák közül többen sportolnak, sőt, egyikük NB I-es bajnok labdarúgó lett, így a futball szeretete generációkon át öröklődik.

Zakariás Ágnes egészen más nézőpontot hozott: ő inkább apró, emberi történetekből próbálta megismerni édesapját. Számára nem a statisztikák, hanem azok a pillanatok a legfontosabbak, amikor például óvodába kísérte, vagy amikor mások meséltek róla mint segítőkész, emberséges emberről.

A beszélgetések során többször is visszatért az a gondolat, hogy az Aranycsapat hatása ma is érezhető. Nemcsak sporteredményeik miatt, hanem azért is, mert emberi példát mutattak.

Bozsik Péter és ifj. Buzánszky Jenő is hangsúlyozták: gyerekként számukra ezek a legendák elsősorban édesapák voltak, nem ikonok. Az örökség súlyát csak később értették meg igazán.

Ifj. Buzánszky Jenő egy különleges történetet is megosztott: egy ír fiatalember azért tanult meg magyarul, mert egykor találkozott Buzánszky Jenővel a repülőtéren. Ez jól mutatja, hogy az Aranycsapat hatása generációkon és országhatárokon átível.

A leszármazottak közül utolsóként Budai Tamás szólalt fel, aki egy különösen hangulatos, személyes emléket idézett fel. Elmondta, hogy családjukban máig őriznek egy fényképet, amelyen az édesanyák együtt ülve, feszülten figyelve hallgatják rádión a legendás 6–3-as mérkőzés közvetítését.

Ez a kép – ahogy fogalmazott – sokkal többet mond minden statisztikánál: megmutatja azt az izgalmat, összetartozást és közös élményt, amelyet akkoriban a futball jelentett. A történet jól érzékelteti, hogy az Aranycsapat sikerei nemcsak a pályán, hanem a nappalikban, családi körben is történelmet írtak.

Az esemény világosan megmutatta: az Aranycsapat nem csupán egy legendás futballcsapat volt, hanem egy olyan közös kulturális és történelmi örökség, amely ma is képes közösségeket összekötni.

Budafokon most nemcsak a múltat idézték fel, hanem azt is bizonyították, hogy ezek a történetek még mindig élnek és tovább öröklődnek.

A jövő sportcsillagai című országos cikksorozat célja, hogy bemutassuk azokat a feltörekvő fiatal magyar sportolókat, akik a jövő reménységei lehetnek, és azokat a szakembereket, akik elhivatottan dolgoznak azon, hogy még magasabb szintre juttassák a magyar sportot. Hódi Csenge Viktória 18 éves, a Promontor TSK Egyesület moderntáncosa. Négyéves kora óta sportol, és bár egy évre abbahagyta, hamar rájött, hogy az élete elképzelhetetlen a mozgás és a csapata nélkül. A végzős gimnazistát a kezdetekről, a világbajnoki szereplésről és a jövőbeli terveiről kérdeztük.

– Hogyan kezdődött a táncos pályafutásod?

 – Négyéves voltam, amikor anya először elvitt engem egy táncórára. Rögtön megtetszett és egyből tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Én mindig is nagyon szerettem a zenét, és egyszerűen magával ragadott, ahogy a tánc és a zene együtt működik.

– Végzős diákként hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást az edzésekkel?

 – Végzős diák vagyok gimnáziumban, így sajnos idén muszáj volt csökkenteni az edzéseket. Tavaly heti öt edzésre jártam, és az volt a legjobb. Remélem, a jövőben ez még megadatik. Idén két edzésem van egy héten, sajnos ez most kevés számomra. Viszont abszolút össze tudom egyeztetni a tanulást az edzésekkel, sőt, sokaknak, köztük nekem is, jót tesz a sok sport a tanulás mellett, és sokkal hatékonyabban megy. A versenyek általában hétvégén vannak, így nem hiányzom a suliból. Jelenleg nincs túl sok szabadidőm, viszont próbálok a hétvégéimen programokat csinálni és a szabadban lenni. Táncolás, zenehallgatás és a szeretteimmel töltött idő kapcsol ki leginkább.

– Melyik eddigi eredményedre vagy a legbüszkébb?

 – 2025-ben elindultunk az MTMSZ versenysorozatán, és a szólómmal 3. helyezést értem el az országos bajnokságon, a világbajnokságon pedig 5. helyezést. Természetesen a triónkra, duónkra és a csoportos eredményekre is büszke vagyok, viszont számomra hihetetlen érzés volt, hogy egyedül táncoltam a színpadon, és ilyen eredményt értem el.

– Mi a legemlékezetesebb élményed a versenyekről?

 – Minden évben az, amikor a csapattal együtt ünnepeljük a versenyeredményeinket. Abban a pillanatban felszabadultságot, boldogságot és izgatottságot érzek, amit a verseny és az azt követő ünneplés ad.

– Volt már olyan időszakod, amikor abba akartad hagyni a táncot?

 – Igen, volt. Abbahagytam egy évre a táncot, amikor 10 éves voltam. Úgy éreztem, ki szeretnék próbálni valami mást, viszont semmi nem tudott úgy megfogni, mint a tánc. Nagyon hiányzott az egyesület, a barátaim és az edzőm, Nagy Zomilla, így visszamentem, újult erővel kezdtem el táncolni, és azóta is ezt csinálom.

– Mi motivál a nehezebb napokon, és ki a példaképed?

 – Szinte sosincs olyan, hogy nincs kedvem edzeni, viszont ha van, akkor az motivál, hogy végre kikapcsolódhatok, és azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Illetve az emberek, akik körülvesznek a csapatban, mindig motiválnak és támogatnak. Sosem volt kifejezetten egy konkrét példaképem, mindig igyekszem több felől inspirálódni. Szerintem az a legjobb, ha valaki minél sokszínűbb próbál lenni.

– Mik a terveid erre az évre és hosszabb távon?

 – Minden évben megyünk versenyezni, ez idén sem lesz másképp. Természetesen a lehető legjobbat szeretném kihozni magamból. Egyelőre biztos tervben az MLTSZ verseny van, de remélhetőleg több versenyre is eljutunk idén. Sokáig gondolkoztam a Táncművészeti Egyetemen, viszont egyelőre úgy döntöttem, hogy valami mást kezdek el tanulni. Mindenképpen szeretnék a lehető legtöbb versenyre elmenni a következő 1-2 évben, és hosszútávon szeretnék majd a tánccal foglalkozni, illetve valamilyen képzést elvégezni ennek érdekében.

– Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik most kezdenének bele ebbe a sportba?

 – Bátran csinálják, még akkor is, ha az elején nem úgy megy, ahogy szeretnék. A legfontosabb, hogy mindig legyen bennünk kitartás, és legyenek kitűzött céljaink. Sose adjuk fel azért, mert valaki hátráltat, vagy nem hisz bennünk.