Lehoczki László, a miskolci Spider (Pók) mentőcsapat alapító vezetője 40 éve 24 órában áll kutyáival és társaival a bajba jutottak szolgálatában. Pedig túl van egy súlyos infarktuson, és egy szívműtéten. Azt vallja, az életnek tervei vannak vele, és azért adott még egy esélyt, hogy segíthessen másokon. Az elkötelezett segítő, Hope (Remény) nevű kutyájával most Törökországban vendégeskedett, ahol nem csak Hope, de Mancs érdemeit is elismerik. Mint megírtuk, szobrot emeltek a hős magyar kutyának.
Lapunk egy átlagos vasárnap reggelen, pihenés közben érte el Lehoczki Lászlót, aki kérte, halasszuk estére a beszélgetést, mondván, hogy dolgozni szeretne a Mancsról szóló könyv második részén, aztán kutyák kiképzésével fog foglalkozni. Amikor végül beszélgetésbe fogtunk, már délután 5 óra is elmúlt.
– Már a nyolcvanas évektől olvashatunk arról a hazai sajtóban, hogy Ön és Mancs milyen bravúros mentésekben vesznek részt. Legutóbb pedig a nagyon súlyos februári törökországi földrengés után az Életjel, Főnix, Hajdú, Legott és Spider csapatokból álló magyar csoport tagjaiként segédkeztek a romok alatt rekedt emberek felkutatásában. Hány kutyája van most?
– Most egy német juhásszal dolgozom, aki hatodik éves lesz. Hope-nak, vagyis Reménynek hívják. Mancs után ő a következő, aki gyakorlatilag ugyanazt képviseli, mint amit Mancs.
– Ön választotta ki a kutyát, a társát? Ön is képezte ki?
– Persze, ez mindig így van. Általában az történik, hogy az idősödő kutyát megfelelő vérvonalban tenyészttetjük tovább. Mivel ő, Remény is kankutya, ezért egy szukát kinézünk, kiválasztunk az alomból a fedezésére, és az viszi tovább a szakmaiságot.
– El tudom képzelni, hogy mennyire ragaszkodott Mancshoz és mennyire ragaszkodik most ehhez a társához, Hope-hoz, azaz Reményhez. Így van?
– Ahogy mondta, ezek a kutyák családtagok, társak, barátok társak tehát ami gyakorlatilag emberi kapcsolat lehet az mind megvan. A kutya kötődik az emberhez akár a munka révén, akár a szeretet révén. Ezek a kutyák ugyanolyan érző lények, mint az emberek, csak nem tudnak beszélni.
– Emlékezzünk egy kicsit még Mancsra! Mi volt a legnagyobb élménye vele, vagy mi volt a legmegrázóbb? Mi okozta a legnagyobb örömöt, és melyik mentésnél érezte azt? Mi volt az, ami mostanáig megmaradt az emlékezetében vele kapcsolatban?
– Nincs két egyforma mentés, mindegyik más és más. Mindegyik természeti katasztrófa másképp zajlik le, de a hatása gyakorlatilag ugyanaz, ami azt jelenti, hogy élő, illetve elhunyt személyeket kell keresni, és különböző helyzetekben. Igazából nem emelek ki egyetlen egy esetet sem, mindegyik ugyanolyan fontos volt számomra, mint a legelső, ebből kifolyólag gyakorlatilag a munkásságunk abban merült ki, hogy segítünk. Maga a segítség a kulcsszó, és az, hogy aki ezt a munkát végzi az tényleg alázattal csinálja ezt, becsülettel és kegyelettel. Ezek azok az alapelvek, amiket be kell tartani egy-egy mentésnél, mert ez teszi speciális mentővé az embert, illetve a kutyát is, és a közös dolgunk, ami az életmentésre irányul.
– A legutóbbi szörnyű törökországi, illetve szíriai földrengés helyszínén dolgoztak hat napot februárban. Ahogy hírt kaptak a katasztrófáról, szinte rögtön kiutaztak. Hol, és hogyan, milyen körülmények között dolgozhattak?
– Igazából szerencsésnek mondhatjuk magunkat, és a többi magyar mentőegység is, mert a török légitársaság ingyenesen szállította ki a mentőegységeket, és így tényleg nagy létszámban lehetett kimenni segíteni. Mi másnap tudtunk elindulni, mert az aznapi járatot nem értük volna el, az este 8-kor indult. Másnap a helyszínen voltunk és azonnal munkához kezdtünk. Hatay tartományban volt a legnagyobb probléma, az epicentrumba kellett menni, odairányítottak minket. Azt úgy kell elképzelni mint itt Miskolcon az egész Avasi lakótelep összedőlt volna, és a tízemeletes házak háromemeletesekké zsugorodtak volna össze. Nagyon nagy pusztítást végzett ez a földrengés. Főleg azért, mert először volt egy nagy földrengés, utána 15 perc múlva jött egy következő szintén nagy rengés, és hát amelyik ház még kibírta talpon az elsőt, az a másodikat már nem bírta ki. Ennyi esélyük volt az embereknek, hogy a két rengés köztük tudtak menekülni, de mivel hajnalban történt, az is probléma volt, hiszen álmukban érte őket ez a természeti csapás. Emellett eleve fűtési szezon volt, és egy lakrészre koncentrálódott az emberek tartózkodási helye. Spórolás szempontjából egy helyiséget fűtöttek, és ez általában a gyerekszoba volt, ott aludt mindenki. Azon kívül a bérházakban ablak nélküli belső folyosók voltak, amelyeket úgy kell elképzelni, mint valami bányajáratokat. Azokon keresztül volt lehetőség menekülni és hát sajnos ez nagyon kevés embernek sikerült. Egy tízemeletes házban mondjuk 6 lakás volt szintenként, azokban átlagosan négyen laktak. Volt olyan rom, ahova odahívtak bennünket, és azt mondták, hogy százhúszan laktak benne és csak heten tudtak kimászni. El lehet képzelni, hogy milyen pusztítást végzett ez a földrengés.
– Önök voltak azok, akik februárban Törökországban a szolnoki Életjel mentőcsoporttal együtt kutatva megtaláltak csecsemőt. Az édesanyját sajnos már nem tudták élve kimenteni. Olvastam, hogy 7 és fél óráig küzdöttek. Honnan tudták, hogy a romok között egy gyermek feküdt?
– Azt nem tudtuk, hogy gyermek van, csak azt tudtuk, hogy a kutya élőt jelzett, és a többi kutyánk is megerősítette ezt az észlelést. Egy olyan romot kellett átvizsgálnunk, amelyen már több mentőcsapat is átment, tehát azt már bontották a gépek. Az ott várakozók kérésére vizsgáltuk át a romot, mert még ott bíztak benne, hogy találunk élőket. Ugye milyen az ember? Utolsó percig reménykedik. Mindenki próbálta magában éltetni azt a reményt, hogy az ő hozzátartozója még él, és el lehet képzelni, mit éreznek, amikor a gépek lerombolják ezt az illúziót. Mindenki próbált meggyőzni bennünket, hogy ő még hallott ott jajgatást, és hogy nézzük meg. Természetesen nem lehet az ilyen helyzet mellett elmenni, mert ha tényleg igazuk van, akkor abból nagy probléma van. Mindenféleképpen meg kellett győződni a sorozatos utórengések ellenére arról, hogy ott van-e még túlélő, és hát szerencsénk volt. Jókor voltunk jó helyen, a kutyák jók voltak, és a jelzéseik alapján elindult a kutató bontás – akkor már nem a gépek dolgoztak, hanem kézi erővel történt – és a kutyákkal állandóan pontosítottuk, hogy merre kell tovább bontani. A kutya irányt is mutatott, nem csak azt, hogy élő, vagy halott személy volt ott. Viszont számolni nem tud a kutya, tehát olyan nincs, hogy mondjuk kettőt ugat és két ember van a helyszínen. Ő csak azt tudja megkülönböztetni, hogy van-e ember a romok alatt, vagy nincsen. Mint mondtam, a kutya hat órán belül még azt sem tudja megállapítani, hogy ott biztosan élő ember van. Ezért nem is szabad azt mondani, hogy élő van egy adott helyszínen, hanem azt szoktuk mondani, hogy élő van, vagy friss halott. Akkor sem mondtuk azt, amikor egyértelművé vált, hogy ott már nincs élő. Azt mondtuk, hogy bontsák tovább a romokat, és utána megint szagoltatunk, mert a tömb belsejében is lehetnek légelzárt területek, ahonnan nem igazán jönnek ki szagok. Nem szabad megfosztani a reménytől az embereket, főleg egy ilyen vallásos országban, mint Törökország. Ott az életet is szentnek tekintik, sőt az áldozatok iránti kegyelet is nagyon fontos.
– Azt hiszem mutatták is a televíziók, hogy az apa milyen boldogsággal ölelte át a csecsemőt, és olvastam, hogy a nagyobbik gyermek, és az anya nem élte túl a katasztrófát.
– Szomorú dolgok ezek, de mégis azt mondom, hogy ők legalább előkerültek. Szerintem még most is nagyon sokan vannak a romok alatt. Több hónapig el fog tartani a romeltakarítás. A fertőzésveszély miatt hamar el kell végezni ezt. El lehet képzelni, hogy ha jön a meleg akkor onnantól kezdve minden bomlik.
– Azóta már több országban mozgott a föld: Romániában is, de messzebb Tajvanon, Ecuadorban…
– Ez sajnos törvényszerű. Ahogy visszaemlékszem, még 1998-ban jártam ugyanazon a területen, Dzsajhon környéken, de akkor kisebb volt a földrengés, bár akkor is elég pusztító volt. Az, hogy huszonöt év után visszamenjek oda, akkor elképzelhetetlen volt számomra. Úgy látom, hogy huszonöt évenként megjelenik ez a rengési hullám, tehát ugyanazokat a területeket érinti, mint huszonöt évvel ezelőtt. Ez egy láncreakció, úgy néz ki, és hát bizony ez az végigmegy a földrészeken
– Olvastam az egyik februári bejelentkezését egy híroldalon, hogy február 12-én, vasárnap már csak holttesteket találtak Törökországban. Azt mondta, hogy mind a négy kutya fantasztikusan dolgozott és dolgozik, de már ők annyira kimerültek, hogy ülve szundikáltak. Azóta, hogy hazajöttek, mi történt? Amikor reggel fölhívtam, elmondta, hogy írja Mancs történetének a második részét.
– Az első kötetben Mancsnak az első öt évét dolgoztam fel 16 év távlatában. Úgy néz ki, hogy nagyon nagy sikere van ennek a történetnek, amit az élet írt, nem én. Ahogy szokták mondani, az élet a legnagyobb forgatókönyvíró. Jelezték, hogy már nagyon várják a 2. részt, hát most az 5 év után 8 évet kell feldolgoznom. Iszonyúan nagy anyag, nem tudom, hogy fogom tudni elvégezni a munkát.
– Hogyan emlékezhet ennyi mindenre? Feljegyzései, vagy útinaplói vannak? Mert egy ilyen hosszú, és mentési eseményekkel teli pályafutást nehéz lehet csak emlékezetből feleleveníteni. Mikor is kezdte a kutyás mentést?
– 1986-ban kezdtem el a mentőkutyákkal foglalkozni. A hobbim a kutyázás volt. Erősáramú villanyszerelő a szakmám, de általában a speciális mentéssel összefüggően szereztem meg a többi szakmai képesítést. Alpin vizsgát, elsősegélynyújtó vizsgát is tettem, de a fő szakágam a kutyázás, tehát a kutyával való személy keresés. Egyébként ez rossz kifejezés, hogy mentőkutya, mert a kutya nem ment, hanem kutat. Amúgy eleve mindenki a hobbijának köszönhetően került ide a mentőcsapatba. Gyakorlatilag 1996-ban alapítottam meg a Spider elődjét, a Miskolci Speciális Felderítő és Mentőcsoportot, és 1999-ben átneveztem Spider Mentőcsoportnak, mert az előző nagyon hosszú volt, és külföldön érthetetlen volt a nevünk. Mindenki pókembereknek hívott minket külföldön, és ez ragadt meg a köztudatban. Tulajdonképpen az egész Spider mentőcsoport tevékenysége kutyákon alapul és a kutatáson. Itt Törökországban elsősorban a kutatási tevékenységet végeztünk, tehát nem vittünk nehézgépeket, csak a kutatáshoz szükséges eszközöket és a kutya volt a legfontosabb, mert attól jobb műszert még nem találtak ki mint a kutya orra. A kutya egy élő műszer, ami nagyon hatásos és eredményes. Persze most már vannak olyan műszerek is, amelyek megerősítik a kutya jelzéseit. Vannak hangdetektorok, hőkamerák, amelyekkel pontosítani azokat a jelzéseket, de a fő erényünk az, hogy a kutyák külön jelezték az élőket és a halottakat. El lehet képzelni, hogy a nagyon sok halott közül a kutyának ki kellett választani azokat az életjeleket, amelyek alapján a mentést be lehetett rangsorolni. Természetesen az élők mentése elsődleges ilyen szempontból. Fontos szerepük volt, amikor többszáz ember várta azt, hogy mit fognak jelezni a kutyák, hol tudnak célirányosan bontani, és esetleg túlélőket találni. Még itt is megvoltak azok a veszélyek, hogy a kutya a genetikájából fakadóan 6 órán belül még a halottat is élőnek jelzi, mivel akkor különülnek el azok a sejtek, és folyamatok, amik alapján a kutya különbséget tud tenni. Volt olyan eset, hogy a kutya élőnek jelezte az illetőt, de mire 8 óra múlva odajutottak hozzá, sajnos az életjelei már nem mutatkoztak, s ha még a vér nem is alvadt meg, nem sokkal előtte halt meg az illető. Ez 40 év és nagyon sok bevetés tapasztalata. Mivel ebből tankönyvet nem csináltak, és nem is csinálhattak még, mi a bevetésekből tanulunk, és ezt a tudást adjuk át a jövő generációjának. Más mentőcsapatokkal is megbeszéljük a tapasztalatokat, és ez viszi előre ezt az egész mentési rendszert.
-Térjünk akkor vissza ahhoz, hogy mi a titka, hogyan tud emlékezni a 40 évre, illetve a Manccsal eltöltött időszakra, akciókra, mentésekre?
– Mindent dokumentáltam. Kilenc mappában olyan tíz centiméter vastagságban vannak újságcikkeim. Körülbelül kétezer körüli szakmai igazolás az eredményes munkákról, mellette négyszáz óra szakmai videóanyagot őrzök. Ezeket át kell böngészni, és hát valamire tényleg emlékszek, és van olyan, ami akkor jut eszembe, ha előveszem az anyagokat. Szóval nagyon komoly feladat ez, főleg kronológiai sorrendben megírni a visszaemlékezést Mancsról és a közös munkánkról. Nehéz is mindent leírni, mert találtunk élő embereket is, de nekünk ugyanolyan sikerélmény, ha megtaláltuk a halottakat, és a hozzátartozóknak vissza tudtuk adni a szeretteiket. Ezek az esetek le vannak jegyezve, tanulmányok készültek belőlük, így adjuk át egymásnak a tapasztalatokat. Ugyanígy vannak a kutyák is. Mancs volt az etalon, és az ő tudásanyagát próbáljuk minden kutyának újra megtanítani. Hope is azért kapta ezt a nevet, a Reményt, mert úgy látom, hogy ő tiszta reinkarnációja Mancsnak. Küllemben másabb, hosszabb szőrű, mert mindig vágytam egy ónémet jellegű juhászkutyára, hogy jobban bírja az időjárási viszontagságokat, de természete, tudása ugyanolyan. Még a rutin nem akkora, hiszen nem volt annyi bevetése, mint Mancsnak. A rutinra még azért lehet rakni.
– Hány bevetése volt Mancsnak?
– Mancs 19 országban járt, idehaza pedig éves szinten olyan 100 körüli bevetése volt. Körülbelül 50-60 bemutatót tartott, gyakorlatokon vettünk részt. Nemzetközi gyakorlatokon is. Ukrajnában, Szlovéniában, Romániában, Máltán. Neki nagyon mozgalmas élete volt, és hát nem tudom, hogy egyáltalán felül lehet-e ezt múlni. Az a sok energia, idő, kilométer, ami bennünk volt az szinte utánozhatatlan szerintem a mai világban.
– Hogyne! Közben nézegetem a Facebook oldalán a fotóit. Az egyik februárban Törökországban készült Önről. Nem úgy tűnik, hogy megviselte volna az idő, és az a rengeteg mentés, amiben részt vett, illetve, amit vezetett a csoportjával, de azért csak eltelt 40 év. Ugye, valamikor a húszas éveiben kezdte ezt a munkát. Hogy bírja fizikailag?
– Gyerekkorom óta végzem ezt a kutyás tevékenységet. Hobbiként kezdtem én is. Azt mondom, ha valaki hobbijának él, akkor az mindent elkövet azért, hogy friss maradjon, illetve, hogy minél tovább el tudja látni ezt a feladatot.
– A kutyák nem is engedik, hogy elhagyja magát, ugye?
– Van családom, társam, róluk gondoskodni kell. Ez olyan, mint a versenyló élete. Az ilyen emberek futva pusztulnak el, nem tudnak eldőlni. Nekem is volt egy infarktusom, és az élet adott még egy esélyt. túléltem. Nagyon súlyos hátsó fali infarktus volt, de túléltem. Pedig állítólag nagyon-nagy szerencse, ha valaki túléli. Úgy látszik, hogy az élet még szánt nekem valamit, hogy még tervei vannak velem, úgyhogy ezt még ki is kell használni. Ezért is minden percet megragadok arra, hogy hogy még valamit tudjak tenni
– Hány kutyát tanít mostanában?
– Az utódnevelés nagyon fontos. A mentőcsoportunkon belül hat kutyánk van, viszont járnak ide más vidékekről is más mentőcsapatoknak a kutyásai. Már nagyon sokan átvették azt a kiképzési módszert, amit én Manccsal kitaláltam, illetve alkalmaztam. Nem sport céllal foglalkoznak a kutyákkal, hanem munkakutyákat nevelnek. Ezekkel az emberekkel foglalkozok, mert itt a munkának van igazi értelme. Nem a hírnév szerzése, és a megélhetés a cél, hanem az, hogy az adott kutyás tényleg segíteni tudjon, és a hobbiján keresztül mindent megtesz ezért. Akár több 100 kilométert is utazik azért, hogy tudáshoz jusson.
– Mi a következő állomása a csapatuknak? Tudják már, hogy merre mennek tovább? Esetleg külföldre, menteni?
-Most nagyon képlékeny a helyzet. Huszonöt évvel ezelőtt azért még ott volt Algéria, India, Kolumbia, Venezuela, Salvador, Ecuador, Tajvan. Abban az időben körbe ment a rengéshullám, amit most még lehet várni sajnos más helyszíneken is, úgyhogy állandóan készenlétben vagyunk.
– A kutyáik közül Hope, Nózi, King, és Smile végezték a kutatást az emberek után Törökországban.
– Eleve két nagytestű és kistestű kutyát vittünk. Utóbbiak a romok között jól tudnak mozogni, és ha szerencsénk van, akkor ők be tudnak jutni egészen az áldozatokig. Tacskó az egyikük és Welsh terrier volt a másik. Ott volt az én németjuhászom, meg egy Mali. A nagytestűek kontrolljai voltak a kistestűek, így szerveztük meg az egész kiutat, és mobil egységként, tehát nagy területen tudtunk mozogni. Amíg bontottak az egyik helyen, addig mi egy másik munkaterületen tovább tudtunk kutatni. Váltottuk a helyszíneket. Több nemzet mentőcsapatával dolgoztunk együtt, és főleg a törökökkel, önkéntesekkel. Nagy nemzetközi csapatban dolgoztunk együtt. Már az isztambuli repülőtéren találkoztam olyanokkal, akiknek ismerős voltam. A sajtóban is nagyon sokat szerepeltünk annak idején. Arról nem beszélve, hogy a mentőegységek tagjai között is voltak isztambuli tűzoltók, akik kollégák voltak. A katasztrófavédelemtől is találkoztam ismerősökkel. Nagy örömmel köszöntöttük ott egymást. Tizenkétszer voltam Törökországban, így lassan azt lehet mondani, hogy már úgy járok oda, mint haza. A török tűzoltók el is neveztek László efendinek (úrnak), még rangot is kaptam tőlük. Mancsot is jól ismerik, tisztelik ott.
– Azt kívánom, hogy legközelebb üdülni menjen Törökországba, ne csak katasztrófák utáni mentés miatt. Volt már ilyenre példa?
– Egyszer volt alkalmam Rodoszra utazni. A Mancsról szóló könyv második részét írva épp Görögországnál tartok. Az ottani földrengést követően végzett mentési munkálatok után pár hónappal meghívtak oda, mint a magyar csapat vezetőjét egy ötnapos, pihenéssel egybekötött konferenciára. Azt egy hatalmas szállodában tartották. Kitüntetési ünnepséget is tartottak. A konferenciára és az ünnepségre meghívták az izraeli katonaság mentőcsapatának a vezetőjét, a német, és a francia mentőcsapat vezetőit, és ott voltak a helyi, görög tűzoltók is. Mind hivatásosak. Mellettük én, mint egy civil szervezet tehát a többi mind hivatásos volt. Háromezer meghívott előtt a görög belügyminiszter aranyozott ikonokat adott át, és görög pergamen oklevelet minden csapat vezetőjének. Amikor kihívták a pódiumra a csapatok vezetőit, elmondták, hogy ez ennek a hivatásos mentőcsapatnak a főnöke, az annak, ők nem vettek részt a mentésben, de képviselik a csapatukat, mondtak pár köszönő szót. Amikor engem kihívtak, rólam elmondták, hogy na, itt van Magyarországról egy önkéntes szervezet vezetője, aki részt vett a mentésben, majd egy hatalmas vászonra kivetítettek egy filmet arról, hogy a romokon dolgozom a tűzoltókkal. Háromezer ember felállva tapsolt, felejthetetlen volt – mesélte elérzékenyülve Lehoczki László.
A miskolci Spider mentőcsoport alapító-vezetője beszélgetésünk idején csak off-record (felvételen kívül) árulta el, hogy – mint írtunk róla – szerdán, március 29-én Törökországba utazott Novák Katalin köztársasági elnök küldöttségének tagjaként. Azóta megjelentek a beszámolók is Lehoczki László hivatalos Facebook oldalán és az M1 híradójában. A magyar és a török elnök találkozóját követően Lászlót és Reményt, akik hősiesen kutatták a túlélőket a romok alatt a törökországi földrengést követően, Recep Tayyip Erdogan török államfő külön köszöntötte, s ami nagy szó egy muzulmán országban, felhívta a pódiumra és megsimogatta a hős kutyát. Hadd álljon itt Lehoczki László beszámolója, amit felesége Lehoczki Bea írt le a Facebookra.
„A török elnök lehajolt Hope kutyához, és megsimogatta, Hope még pacsit is adott. Állítólag mindenki el volt csodálkozva, hogy hogyan lehetséges ez?! Hisz a török elnök, valószínűleg még soha nem ért hozzá egy kutyához sem. A válasz a következő: a tisztelet. A török elnök így fejezte ki a tiszteletét Hope felé, ugyanis Hope-ot NEM kutyának tekinti, hanem segítőnek. Ahogy Mancsra sem kutyaként néztek a török emberek, hanem segítőként. Ezért a szobor is.”
Mancs 23 év elteltével is él a törökök emlékezetébe, erősítve a két nép közötti jó kapcsolatot.
