A Családmese sorozatunkban tősgyökeres nagytétényi, budafoki családok történetrajzát adjuk közre, amelyben mindig egy családtag meséli el a családja életútját. A Nunn család távoli múltjából indult ezúttal Nunn Zsuzsanna, hogy eljusson napjainkig. Történetének első részét olvashatják.

Ükszüleim, Hadersprung Ferenc /1857/, kertész egy áruháztulajdonosnál és felesége, Huber Mária /1856/ voltak. Három gyermekük született, köztük dédnagyapám, Hadersprung Jakab /1885-1959/, aki Csepelen Weiss Manfréd gyárában dolgozott.

Intarziákat készített, mivel rendkívüli kézügyességgel rendelkezett. Minden nap komppal ment dolgozni, majd a munka végeztével haza a Lánc utcába. Egy alkalommal fiatal társaságot látott a Dunában, akik Budafokról úsztak át Csepelre. Jakab felháborodva mondta a munkatársainak, hogy miféle szülők engedhetik meg a gyermekeiknek ezt a veszélyes mutatványt.  Ez a felháborodás büszkeséggé változott, amikor a fiatalok közül az egyik odakiáltott neki: „Szia nagypapa!”. A kislány az én anyukám volt. Kétéves koromban, amikor egyszerre kaptam meg a kanyarót és lett tüdőgyulladásom, szirénázó mentő vitt a László Kórházba. Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy dédipapa a féltve őrzött spórolt pénzét felajánlotta a kezelésemre. Azt mondta: „Ha ez a gyerek meghal, én sem élem túl”.

Betegsége utolsó szakaszában már nem fogadott el táplálékot, én karácsonykor vittem neki egy csokoládészívet, amit el is fogyasztott. Egészen kamaszkoromig imádtam a rá emlékeztető nagy bajuszú idős bácsikat. A mai napig nagy szeretettel gondolok rá. Dédnagymamám, Trauznitz Róza /1888-1967/ a Magyar Királyi Pince Mesteri Tanfolyam épületében dolgozott szakácsnőként.

Emlékeim szerint sokat beszélt svábul, engem nem a keresztnevemen szólított, hanem Svesztinek. Nagyon szeretetre méltó és jószívű emberként ismertem. Hetente jöttek össze a barátokkal, engem a különösen furcsa nevük érdekelt. Hötzl, Lissziman, egy férfi, Tonigold. Ezen alkalmakkor felidézték a régi szép időket, engem meg szalajtottak a Werl vendéglőbe egy pöttyös kancsóval sörért. Hadersprung Jakab és Trauznitz Róza házasságából három gyermek született: Mária /1910-1999/, Róza és Ferenc, Mária, az én nagymamám.

Az első világháború után a nagy éhínség miatt sok gyereket fogadtak be a nyugati országok, így került Kuni a hollandiai Deventer városba, egy gazdag, szerető családhoz. Húga, Rózsi Belgiumban sanyarú körülmények között, szinte cselédsorban élt.  Nagyapám, Kuhn Károly /1905-1944/ .

Az ő szülei Kuhn Károly és Éberhart Mária. Nagyapám jól menő úri szabóként dolgozott a Kálvária utcai műhelyében, több segéddel. Varrt öltönyöket a Törley családnak is. Szabadidejében a BMTE csapatnál látta el az intézői feladatokat, sok esetben a kertjükben lobbiztak a játékosok a szereplési lehetőségért.

1944 őszén vasúti balesetben halt meg, így nagymama két kiskorú gyermekkel maradt özvegyen. Egész életére jellemző a helytállás, elkezdett dolgozni, először a szövőgyárban, majd a Borforgalminál.

Gyakran járt kirándulni a munkatársakkal, voltak Erdélyben sátorozni, egyik érdekes története, amikor találkoztak egy medvével. Többször elvitt engem is ezekre a kirándulásokra, jó kedélye miatt sokan kedvelték. Számtalanszor vigyázott ránk az unokabátyámmal együtt, egy ilyen alkalommal neveztük el Kuhn Károlynéból kiindulva Kuninak. Budafok-szerte így ismerte szinte mindenki.

Nyugdíjas korában is aktív életet élt, nyaranta német tudása miatt a Borforgalmi széplaki üdülőjében gondnoki feladatokat látott el, ahol az unokák sokszor meglátogatták. Idős korára sem vesztette el a vitalitását, így bátran befizette a család egy szilveszteri meglepetésútra Isztambulba 80. születésnapja alkalmából. Az indulás után a buszon jött rá, hogy otthon felejtette az elemózsiás csomagot.  Körbenézett a buszon, hogy kitől kérhetne segítséget, és felfedezte az ismerős nővért az ORFI-ból. Emlékeztette arra az estre, amikor a kórházban feküdt kezelésen, és a kapott édességeket ezzel a nővérrel osztotta meg, így kérte, most ők adjanak neki pár falatot. Hamarosan az egész társaság őt kényeztette étellel, itallal, beleértve a gyerekeket is.  Mi sokat aggódtunk itthon érte, nehogy a meglepetésből valami tragédia legyen a hosszú úton.  Izgatottan vártuk az érkezését, mert a busz sokat késett, ezért otthon gyűlt össze a család. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és fiatalosan belépett csákóval a fején egy számunkra ismeretlen férfi kíséretében. A férfi a taxisofőr volt, akinek már előre jelezte, hogy a család összes tagja várja őt.  Megérkezésének örömére pezsgőt bontottunk.

Nagyon várta az ezredforduló megünneplését, de ezt már nem élhette meg, 1999. december hatodikán, 89. születésnapján hirtelen szólította magához a Jóisten. Kuninak és nagypapának két gyermeke született. Mária /1933/, akit mindenki Csöpinek szólított, és édesanyám, Róza /1934/.

Édesanyám nagyon eleven gyerek volt, túltett 10 fiún, a mai napig Dodinak szólítják az ismerősök. Fából faragott pisztolyt kötött az oldalára, és azzal tartotta sakkban a környékbeli kisfiúkat. Egyik télen a nagypapa korcsolyázni vitte a BMTE pályára, de közben jöttek a focisták, és megfeledkezett a kislányról, aki majdnem megfagyott, a hóban dörzsölték a kezét, lábát, hogy életet leheljenek belé.

Édesanyám szemrevaló teremtés lévén soha nem árult petrezselymet az egykori Németnél /ma Budafok-Tétény Baráti Körök Egyesülete/ a hétvégi táncmulatságokon. Ott ismerkedett meg édesapámmal, Nunn Andrással /1929-2003/. A Nunn család őseit Mária Terézia telepítette Budafokra, emléküket a Savoyai Jenő téren a többi között márványtábla őrzi.