Folytatjuk a MATE Tájépítészeti, Településtervezési és Díszkertészeti Intézet Dísznövénytermesztési és Zöldfelületgazdálkodási Kutatócsoportjának sorozatát. Dr. Boronkay Gábor tudományos főmunkatárs cikkét közöljük a szentendrei vadrózsáról és a csemegerózsáról.

Nekünk, magyaroknak nagyon fontosak azok a kulturális és természeti értékek, melyek kifejezetten tradicionálisak és hozzánk kötődnek. Latinosan – hogy a tudománynál maradjunk – ezek a hungarikumok. Ha választani kellene a magyarsághoz kötődő rózsát, a fenti két rózsa igencsak esélyes lenne erre a címre!

A szentendrei rózsa vadrózsa. Szerencsére nem kell, hogy a latin nevét is megemlítsem, mert hogy több is van. Illetve bizonyos értelemben egy sincs. A növénytani irodalomban ugyanis komoly vita tárgya, hogy minek is tekintsék. A nyugati botanika egyáltalán nem jegyzi, semmiféle különlegességet nem talál benne, egyszerűen csak almarózsának tartja, mely gyapjas rózsa néven is ismert, Európában gyakori faj. A hazai növénytanban azonban a szentendrei rózsára úgy tekintenek, mint egy igazi magyar különlegességre. Sokáig úgy tartották, csak Magyarországon található meg és itt is alakult ki (úgynevezett endemizmus), hiszen Szentendre egyetlen telkén lehetett csak megtalálni!

1920-ban a Pismány-hegy oldalában egy építkezés során egy különösnek tűnő rózsát találtak. Ezt Dégen Árpád botanikus megvizsgálta, és a tudomány számára addig ismeretlen fajnak értékelte, el is nevezte szentendrei rózsának. Még szerencse, hogy a kubikosok és a mesteremberek nem taposták össze!

Egy nagyon csinos vadrózsáról van szó. Bár alapvetően hasonlít a már említett vad almarózsához, de a szirmok széle aprón mirigyes. Virága szimpla, de sokkal élénkebb rózsaszínű, mint a vadrózsák többsége, csipkebogyója pedig igen korán érik, ráadásul mirigyszőröktől tüskézett. Olyan, mint egy kis gesztenye vagy egy apró sündisznó. Egykori budatétényi kollégáim véleménye szerint pontosan 14 nappal nyílt korábban, mint a kerti rózsák, ezért amikor rózsakiállítást szerveztek, azt a szentendrei rózsa virágnyílása után két hétre időzítették.

Hogy valóban mennyire is magyar és mennyire számít ritkaságnak ez a vadrózsa, azon azonban még a hazai kutatók is vitatkoznak. Az egyik vélemény szerint a szerbek hozták Szentendrére, mint étkezési célú hecsedlit. Itt talán kivadult és úgy maradt fent, miközben a helyi szerbek felhagytak a termelésével. Ebben az esetben botanikailag nem különösebben értékes, csak, mint ősi fajta jelentős (úgynevezett kultúrreliktum).

Mások szerint viszont őshonos, mert Szentendrén természetes környezetben akadtak rá, nem egy elhagyott ültetvényben. Ezt támasztja alá, hogy a Balkán-félszigetről nem hozhatták be, hiszen ott nem él. Európa más részein azonban előbukkant: magyarországi felfedezése után több közép-európai országban is megtalálták. Ezek alapján úgy tűnik, a rózsánk mégsem egy ősi termesztett növényfajta, hanem az almarózsa egyik ritka vad változata. Szentendrei felfedezése után hazánkban is több helyen megtalálták. Hogy hol? Ez most maradjon homályban… A termőhelyet ugyanis ilyen ritkaságoknál nem illik elárulni, mivel egyesek sajnos nemcsak fényképezőgéppel szoktak kirándulni, hanem kisásóval is.

Egy jégkorszaki eredetű rózsa lehet, mivel a hidegbetörések idején az akkori rózsák beszorultak a meleg, elzárt völgyekbe, és ott húzták meg magukat. Ezekben a kis, elszeparált menedékekben azután sok eltérő alak született, melyekből csak néhány maradt fent. Délebbre nem mehettek a magas hegyek miatt, máshol pedig kifagytak volna. Talán nem véletlen, hogy erre a rózsára éppen egy meleg, szubmediterrán területen, Szentendrén bukkantak rá.

Ha valaki ezek után beleszeretett ebbe a rózsába, kérjük, ne menjen ki a termőhelyére, és véletlenül se ássa ki, hogy hazavigye! Inkább jöjjön el Budatéténybe, ahol egy szép állományt őrzünk. Még külön táblája is van!

És mit kell tudni a csemegerózsáról? Ennek is szép története van. Basilius Besler német gyógyszerész és botanikus már 1613-ban írt egy rózsáról, amit a titokzatos „vöröses, úgynevezett cukorrózsa” névvel illetett. 1629-ből pedig egy könyvben, a damaszkuszi rózsákról szóló lapon maradt ránk egy metszet, különös „magyar rózsa” aláírással. Ezt a fametszetet az angol John Parkinson könyvében lehet látni, melyet saját nevének vicces torzításával „Paradisi in Sole, Paradisus Terrestris” címmel jelentetett meg (Park-in-sun félig latinosan úgy is lefordítható, mint Paradicsom-a-Napban). De vajon mit is értett egy angol botanikus magyar rózsán, főleg akkor, amikor Magyarország éppen nem is létezett?! A helyén ugyanis ekkor az Oszmán Birodalom nyugati tartományait lehetett megtalálni.

Annyi biztos, hogy egy olyan rózsáról van szó, melynek szirma mindennapos fűszer volt. Ezért is hívták cukor- vagy csemegerózsának. Borba tették, hogy gyorsabban érjen, ecetbe, hogy megszínezze és illatosítsa. Rózsavizet is készítettek belőle, melyet elsősorban tortakészítéshez használtak. Édeskés illata elmaradhatatlan része volt a korabeli süteményeknek. Ilyen rózsát persze nyugaton is használtak, ott erre az „Officinalis” (magyarul körülbelül „patikárius rózsa”) fajtát használták. Ennek keleti megfelelője lehetett ez a magyar csemegerózsa. Hogy Parkinson pontosan melyik fajtára is gondolt, persze nem tudjuk, de sejthető.

1889-ben egy német botanikus „Conditorum” (latin conditus = ízletes, fűszeres) néven írt le egy fűszerként használt magyar rózsát. Minden kiskert, présház elmaradhatatlan része volt, a nemesi kúriák kertjeiben pedig kisebb ültetvények, gyümölcsösöket szegélyező sövények egyik fajtája lehetett. Ne feledjük, a rózsavíz igen komoly árucikk volt akkoriban!

Bár Magyarországon felhagytak a termesztésével, de a „Conditorum” nyugaton fennmaradt és faiskolai termék lett. A budatétényi anyag is vásárolt tövekből áll. Nem kizárt azonban, hogy felhagyott öreg tövei még fellelhetőek az országban, csak legyen, aki utánajár!

És hogy került a csemegerózsa Magyarországra? Talán éppen úgy, ahogy azt a szentendrei rózsáról feltételezték! A törökök révén vagy az előlük menekülő szerbek hozhatták be. A Balkán-félszigeten máig is az egyik legkedveltebb rózsafajta, a görögök még a damaszkuszi rózsánál is értékesebbnek tartják. Keleten bursai rózsának hívják, nyilván a török Bursa városáról kapta a nevét.

Már annyi mindenről szó esett, csak éppen a rózsa kinézetét hagytuk titokban. Pedig szép fajtáról van szó, kinézete jellegzetes, igazi középkori hangulatú. Maga a tő nem túl magas, mivel ez tulajdonképpen a parlagi rózsa egyik fajtája. Lombja is ahhoz hasonló, merev, egészséges. Virága viszonylag nagy, féltelt, igen élénk színű, világos bíborlila. A nyugati „Officinalis” aromarózsához hasonlít, de kevesebb a szirma, ezért a porzói teljes nyílásban jól láthatóak. Szirma világosabb árnyalatú, de hasonlóan bíborvörös. És az illata…

Aki szeretné érezni az illatát, jöjjön el hozzánk a Budatétényi Rózsakertbe, és döntse el maga, hogy mennyire is illatos! Mivel a két fűszerrózsa (az „Officinalis” és a „Conditorum”) egymás mellett található, mindjárt össze is hasonlíthatja a kettőt! Sőt, még a bulgáriai damaszkuszi rózsát („Kazanlik”) is megcsodálhatja, megszagolhatja, hiszen azt is a közelben ültettük el. Jó szimatolást!