2022-ben kezdtük el a családmesék sorozatunkat, amelyben főleg nagytétényi, illetve budafoki családok történetét meséltük el. A családi történetek közlése nem történhetett volna meg Walf Ildikó, a Nagytétényi Helytörténeti Kiállítótér munkatársának a segítsége nélkül. Az idei első családmesénket Poósz Anna meséli el a Beer és Poósz családról, miközben megelevenednek a kerület ikonikus helyszínei a múlt századból. Olvashatunk az egykori Oncsa-telepről is.

Édesapám, Poósz Lipót Nagytétényben született 1903-ban. Állami tűzoltóként dolgozott. Munkahelye Budafok Városháza volt, az épületben együtt volt a mentőállomás és a tűzoltóság, a nagybátyám is ott teljesített szolgálatot, ő mentősként.

Amikor tűzhöz riasztották őket, a nagybátyám tűzoltóautót vezetett, ha beteghez hívták, akkor mentőautót. Később új helyre került mind a két egység, a tűzoltók akkor leváltak a mentősökről. Lipót és a nagybátyám is tűzoltóként vonultak nyugdíjba, Lipót apukám főtörzsőrmesterként.

Élénken emlékszem arra az esetre, amikor kivonultak a papírgyári tűzhöz. Egy tartályból veszélyes anyag ömlött ki, ez a ruhájára is került, több helyen megmarta a testét, egy hetet kórházban töltött a sérülések miatt. Édesanyám családjával együtt a Háros úti kereszttel szemben a pincelakások egyikében élt. Anyukám nagypapája, Beer József az 1800-as években települt Budafokra, itt eresztett gyökeret. Kőfejtőként dolgozott, ami akkoriban nagyon gyakori szakma volt, Budafokról szállították a köveket a budapesti házak építéséhez. Már ifjú férfiként családot alapított, feleségül vette Zvolenszkij Katalint. Nagymamám fiatal lányként egy osztrák-német gyár alapítása miatt jött Magyarországra. A Pamut Textilgyárban előmunkásként dolgozott, ő tanította be a magyar munkásokat. Öt gyermekük született, Katalin nevelte a gyerekeket és vezette a háztartást. Nagymama sohasem tanulta meg igazán a magyar nyelvet, otthon is svábul beszéltek. Mi gyerekek már a magyar nyelvet használtuk, de édesanyám is „svábolt”, ha nem akarták, hogy értsük, miről is van szó. József harcolt az első világháborúban, ahonnan betegen jött haza, én már csak a beteg nagypapára emlékezem, aki 1938-ban halt meg. Budafokon laktak a mai piactér helyén. Édesanyám, Beer Anna második gyerekként született 1907-ben Budafokon. Lipót Nagytétényből járt udvarolni Annának Budafokra. Édesanyám nagyon szép lány volt, több budafoki fiúnak is megakadt a szeme rajta, ezért néha édesapámnak ez kellemetlen perceket okozott, mivel a budafoki ifjak nem nézték jó szemmel a nagytétényi udvarlót. 1924-ben házasságot kötöttek, ennek gyümölcseként nyolc gyermekük született. Én, Poósz Anna ötödik gyerekként jöttem a világra 1936-ban a budafoki Beniczki Ferenc utcában (mai Leányka utca).

Nyolcan voltunk testvérek, négyen Budafokon maradtak, és családot alapítottak. Emlékeim szerint az utcában a házak szorosan egymás mellé épültek nagy fakapukkal. A főépületben laktak a tulajdonosok, hátul az udvarban hosszan elnyúlva szobákat, szoba-konyhákat építettek egészen le a vasútig a bérlők számára. Mi a legutolsó lakásban laktunk. Itt járt a zöld HÉV, melynek behúzható rácsos ajtaja volt, ütközőjén potyautasokkal közlekedett a Móricz Zsigmond körtértől Nagytétényig. Akkor még egy vágány volt, ezért mindig meg kellett várni Nagytétényben a végállomáson az ellenkező járatot. Egy eset a „repülő kalauzról”, ami igaz történet, mert maga a kalauz a nővérem férje volt. Árpi lyukasztotta a jegyeket, amikor meglátta a kanyarban az ellenkező oldalról a villamost, kiugrott az ajtón és gurult egyet a földön, szerencsére nem sérült meg. A merész ugrás oka az volt, hogy két napja fektették le a második vágányt a gumigyárig, ő még ezt nem tudta.  A nagy árvíz idején a Duna átjött a vasúton, az udvarban állt a víz. Bátyáim a „nagy teknőben” csónakáztak, a víz kinyomta a teknő dugóját, így a gyerekek elmerültek a vízben, csuromvizesen reszketve sikoltoztak. Az árvíz mindent tönkretett, lakhatatlanná nyilvánították az épületeket, minket is kiköltöztettek. Így kerültünk egy szükséglakásba a Pannónia utcába egy másik szerencsétlen családdal együtt. Itt két szoba volt, mi a belső helységet kaptuk. Keresztül kellett menni a másik család szobáján. A gyerekek nagyon mozgékonyak voltak, sokat szaladgáltak ki-be. Ebben az áldatlan állapotban anyukám úgy döntött, hogy el kell költöznünk. Rengeteget keresgélt, de nem volt szabad lakás, nagyon ragaszkodott a környékhez, Budafokhoz. Végül a szükség úgy hozta, hogy a Temető utcában lévő kőházak egyikében két szobát sikerült bérelni (mai virágos mögötti udvar). Itt két éven keresztül laktunk. A második világháborúban a nagy bombázásokat hol a lakásban, hol a borpincében vészeltük át. A Duna másik oldalán volt a Weiss Manfréd Hadiüzem, a hegyről jól láttuk, hogy az amerikai és az angol bombázók hogyan rombolják porig a gyárat. 1940-ben a Promontor a nagycsaládosok megsegítésére elkezdte építeni az úgynevezett Oncsa-telepet.

Az ikerházak a Komáromi úton a kiserdőtől egészen a Gyarmat utcáig tartottak (mai Gyűszű utca). Édesapám igényelt egy házat, amit megkaptunk 1942-ben félkész állapotban, se villany, se víz nem volt. Közkútról hordtuk a vizet, petróleumlámpával világítottunk. Egy alkalommal nem tudtunk lemenni az óvóhelyre, a családommal végignéztük, hogy hogyan lövik le a repülőgépeket.  A teraszról néztük az ágyúgolyók robbanásait is, a levegőben olyanok voltak, mintha pamaccsal festettek volna az égre. Az ajtók és az ablakok mindig nyitva voltak az ágyúdörrenések miatt. A katonáktól sokszor csokit és kenyeret kaptunk, amikor mentünk bámészkodni. Mikor a németek egy éjszaka alatt megszállták Magyarországot, mellénk a kiserdőbe befészkelte magát egy német egység – négy darab gyorstüzelő ágyúval, sok más katonai gépezettel és rengeteg katonával.

Kedves gyerekkori emlékeim közé tartozik a „nagy mozi” a Városház téren. Schaffer Józsi bácsi és Elza néni fabódéja a mozi melletti kis köz sarkán volt, itt lehetett kapni pattogatott kukoricát, kakasos nyalókát, törökmézet és apró cukorkát, nyáron fagylaltot a fagylaltos mozgó kocsijából. Szombat, vasárnap mi is segítettünk, nagy élvezettel ráztuk a pattogatott kukoricát. Vasárnap délutánonként megtelt a Városház tér korzózó fiatalokkal, sétáló párokkal, a férfiak illatos cigarettát szívtak, a lányok csinosan felöltözve, egymásba karolva sétálták körbe a teret. Néha, amikor volt pénzünk, bementünk a mozi melletti cukiba egy-egy krémes vagy más csemege elfogyasztására. Ez a tér igazi idilli találkozóhely volt. 1954-ben férjhez mentem Andrásik Antalhoz, 67 évet éltünk együtt nagy boldogságban, szeretetben.

Antal a nősülés után egy hónappal bevonult katonának. Leszerelése után visszament dolgozni a papírgyárba, majd öt évvel később a GAMESZ-nél dolgozott vízvezeték-szerelőként, innen ment nyugdíjba. Otthon laktunk a mamánál a Gyarmat utcában nagyon szűkösen, mert a gyerekek közül többen még otthon éltek.

Komoly spórolással 1962-ben vettünk egy telket a Krajcár utcában, és elkezdtük az építkezést. Amikor beköltöztünk, még sok minden hiányzott, de végre külön élhetett a család. Én az Olajtervnél (Kőolaj és Gázipari Tervező Vállalat) dolgoztam, mint tervező.

Innen mentem nyugdíjba. Egy kislányunk született, Anna, iskoláit a Mátyás király utcai általános iskolában kezdte (ma Gádor utca), majd a Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségizett. Férjem nagyon szeretett táncolni, többször megtáncoltatta leányát is.

Lányunk férjhez ment, egy kislánya született, Orsolya, ő is a Gádorban végezte a nyolc általánost. Orsinak két gyermeke szintén a Gádor utcai iskolába járt.