Nagytétény-Óbuda-Nagytétény. Családmese sorozatunkat a nagy múltú Felföldi család történetével folytatjuk. A mesélő Felföldi István, akinek története azért is különös, mert ősei mind az apai, mind az anyai részről nagytétényiek.

Felföldi István vagyok, tősgyökeres nagytétényi. 1953. december 27-én születtem a Szent Imre Kórházban. Születésemtől 1977-ig itt éltem, majd házasságkötésem után elköltöztem Óbudára, és 2009-ben költöztem vissza. Az Óbudán töltött évek alatt sem szakadt meg a kapcsolat, mivel szüleim itt éltek, barátaim egy része is ide kötött. Gyakorlatilag minden héten akár többször is voltam Nagytétényben ez alatt a 32 év alatt.
A család mind édesanyám, mind édesapám részéről két generációra visszavezetve nagytétényi. Apai dédszüleim nagyapai részről Dörömbözi János (1858) és Felföldi Viktória (1863) az I. világháború alatt költöztek Baracskáról Nagytéténybe. Apai nagyapám, Felföldi János még Baracskán született 1899-
ben, az I. világháborúban Isonzónál megsebesült, és fogságba esett, majd amerikai katonai kórházba került, ahonnan 1919-ben elszökött, és több hónap alatt tért haza Nagytéténybe. Apai nagymamám szülei, Hering János (1860) Csákvárról került Nagytéténybe, dédnagymamám, Sztyélik Julianna (1876) itt született szintén Nagytétényben. Nagymamám, Hering Julianna 1902-ben született Nagytétényben, és 1920. október 17-én házasodott össze nagyapámmal.

Nagyapám a hizlaldán ellenőr, a nagymamám, mint akkor a nők többsége, háztartásbeli volt.

Három fiuk született: a legidősebb, János, csecsemőkorában meghalt. József és István következett, apám, István, a legfiatalabb, 1927. január 16-án született. Apám bátyja, József az ács szakmát tanulta ki, apám pedig a polgári iskola elvégzése után 1943-ban a Repülőcsapat Tiszthelyettesképző Iskolájába jelentkezett Taszárra.

1944 októberétől már nem volt folyamatos oktatás az iskolában, menekültek az orosz csapatok elől. 1944 decemberében a növendékeket a frontra vezényelték, a Felvidékre, pedig apám akkor még nem töltötte be a 18. életévét sem. Majd a visszavonulás következett az orosz csapatok elől Ausztria felé. Közben apám bátyját is behívták katonának, és ő is Ausztriában volt, persze nem tudtak egymásról, és a szülők sem a két fiúról. Apám 1945. április 13-án Burgenlandban orosz fogságba került.

„Nagy csörömpölésre riadtam fel, felnézek, és látom, egy mongol képű orosz katona hajol be az ablakon rám tartva a dobtáras géppisztolyát. Megriadva felállok kezemet feltartva, rám kiabál a ruszki: ’Davaj szudá!’ Remegve kimászok az ablakon, kezemet feltartom, ő a fegyverével nekinyom a falnak és megmotoz. Éppen arra jött egy nagy bajuszú, idősebb katona feltűzött szuronyú puskával, odaszólt a katonának, hogy ’vigyed’- (idézet a Pista papa igaz története című könyvből). Közben a bátyja, József, már Bajorországban volt, és amerikai hadifogságba esett. Dodi (József) már 1945 nyarának végén hazakerült, sajnos apám nem volt ilyen szerencsés. A Szovjetunióba vitték, Ukrajnába, Kijev közelébe, és hadifogolyként részt vett Kijev újjáépítésében, majd egy fafeldolgozó üzemben dolgozott. 1948. május 23-án két hét utazás következett, és négy év távollét után érkezett haza Nagytéténybe.

Szegény nagymamám még tudta, hogy él, amikor fogságba esett, mert itt vitték Nagytétényen keresztül a foglyokat vonattal, és apámnak sikerült kidobnia egy cetlit, hogy él és fogságba viszik. Az iskolások gyűjtötték az írásokat, így került nagymamám kezébe az üzenet. Az első levelet apám 1947-ben kapta itthonról. Közben 1945-ben meghalt a nagypapám szívinfarktusban (így őt én nem is ismertem), apámnak nem merték megírni, mert nagyon szerette nagyapámat. Így ez a szomorú hír akkor derült ki számára, amikor hazaérkezett.

Édesanyám családjáról: ők nem olyan régi tétényiek, mint apuék, de a 1920-as évek óta Tétényben éltek. Anyai dédszüleim apai ágon Kocsis János (1884) és Szabó Teréz (1888) Biáról költöztek Téténybe. Anyai nagyapámék heten voltak testvérek: Ferenc, a nagyapám, János a II. világháborúban eltűnt. A nagyapám 1909-ben született Nagyesztergáron, és ide jött dolgozni az akkori Réz- és Ónművekbe, közismert későbbi nevén a Metallochemiába. Anyai nagymamám családja Zalából származik: dédnagyapám Kincses János (1884), dédnagyanyám Kovács Julianna (1892) Érdre költöztek hat gyerekükkel. Nagymamám, Kincses Katalin 1914-ben született Magyarszerdahelyen. Érden lakott családjával, viszont Nagytétényben dolgozott, itt ismerkedett meg nagyapámmal, és kötött vele házasságot 1932. június 26-án.

Édesanyám 1932-ben született Nagytétényben, itt végezte az elemi és polgári iskolát, miközben a család túlélte Budapest ostromát. Nagyapám 1944 novemberének végén Budapesten rekedt, mivel körbezárták a várost, és már nem tudott visszajönni Téténybe, ahová időközben bejöttek a szovjet csapatok.

A háború után édesanyám egy magán középiskolába járt az államosításig, majd az érettségi után a Metallochemia vállalatnál kezdett el dolgozni, és ott ismerkedett meg apámmal. 1952 szeptemberében házasságot kötöttek.

Én 1953. december 27-én születtem, itt jártam óvodába, amely még most is óvoda. 1960-ban mentem a jelenlegi Hugonnai Vilma iskolába.

Közben apám elvégezte a gépésztechnikusi iskolát Óbudán, és a Metallochemiából a Bányagyutacs Gyárba ment dolgozni. Anyám szintén otthagyta a Metallochemiát, és a Dél-Budai Cipőipari Szövetkezetbe ment, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott.

Apám később átment dolgozni a Dél-Budai Cipőipari Szövetkezetbe, majd a Dél-Budai ÁFÉSZ-ba, majd újból visszament a Metallochemiába, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Apám nyugdíjas korában sokat fotózta Nagytétényt, 2011-től az elkészüléséig dokumentálta a Kastélypark vasúti megállót, ahol 2013. május 6- án állt meg az első vonat. Készített fotómontázst a Nagytétényi Kastélymúzeumról, valamint filmet az 1992–1993 évekbeli Nagytétényről. Elvégeztem az általános iskolát, és a Budai Nagy Antal Gimnáziumban tanultam tovább.

Érettségi után autószerelést tanultam, az AUTÓKER vállalatnál kezdtem el a munkát, és a rendszerváltozásig ott dolgoztam. 1975 és 1977 között a határőrségnél, mint útlevélkezelő töltöttem le a sorkatonai szolgálatot Letenyén, az akkori jugoszláv határon.

1976-ban házasságot kötöttem, és a leszerelés után elhagytam Nagytétényt. Először Békásmegyerre költöztem, akkoriban az egész lakótelepből összesen három ház állt. Itt született két lányom: Zita 1978-ban, Nóra 1981-ben. 1983-ban Óbudára költöztünk egy nagyobb lakásba, és ott laktunk 2009-ig, ekkor költöztünk vissza feleségemmel Nagytéténybe. Mindkét lányunk felsőfokú végzettséget szerzett, Zita az ELTE-n, Nóra a Pázmány Péter Egyetemen végzett jogot. Sajnos ők már nem Nagytétényben laknak.

Édesanyám 2008-ban meghalt, édesapám pedig az idén még megélte a 95. születésnapját. Két gyönyörű unokám van: Zitáéknál egy kislány, Dorka, Nóráéknál egy kisfiú, Edmond. A kislány még bölcsődébe, a kisfiú óvodába jár.

A családom több mint száz évig élt a szeretett Nagytétényben.