Radóczy Mária tűzzománcművésszel először pár héttel ezelőtt találkoztunk, amikor a nagy múltú Dézsmaház utcai helytörténeti sétánkon bemutatta ibolyaszínű, 1934-ben épült házukat. Már az első találkozásunkkor kiderült számomra, hogy Mária egy rendkívüli teremtés, színes életúttal. Biztos voltam abban, hamarosan újra találkozunk, hogy elmondja történetét az újlengyeli születésű kislányról, a magyar-rajz szakos pedagógusról, a tűzzománcművészről, a galériatulajdonosról és a vírushelyzet alatt kézműves oktatóvideókat készítő alkotóról, vagyis Radóczy Máriáról. Vannak kortalan emberek, akiket nem lehet magázni, Mária is közéjük tartozik.

Mikor derült ki, hogy a képzőművészet területén fogsz kibontakozni?

Kisgyerekkoromban eltört a kezem, olyan súlyosan, hogy meg is operálták. Azt mondta a doktor, hogy csak akkor marad ép, ha naponta két órát rajzolok. Mivel a szüleim erőltették a rajzolást, ezért utáltam, de sokat firkáltam. Ahogy fejlődött a rajzkészségem, egyre szebb rajzokat készítettem. Később már nem kényszerből, hanem kedvtelésből rajzoltam. A rajzokhoz mindig meséket, történeteket találtam ki, ebből fakadhat az irodalom szeretete, ezért választottam a magyar szakot a főiskolán a rajz mellé.

A tűzzománccal mikor találkoztál először?

Miután elvégeztem Szegeden a főiskolát, vidéken kezdtem el a pedagógusi pályámat. 1972-től a zebegényi Képzőművészeti Szabadiskola művészeti táboraiba jártam rendszeresen, ahova grafika szakra iratkoztam be. Egy alkalommal a Szőnyi-kertben sétáltam, mikor megláttam a pince előtt egy fiatal párt, akik gyönyörű ékszereket készítettek. Tepsibe tették a fémformákat, színezték, és mikor megszáradtak, egyszerre berakták mind a kemencébe, és kiégették. Majd kivették a narancssárgán izzó tűzzománcokat, nézegették a színeket, ahogy előjöttek. Számomra ez varázslatosnak tűnt. Teljesen elbűvölt, s mivel jól rajzoltam, felajánlottam, hogy segítek nekik elkészíteni az ékszereket. Ez volt az indíttatás, amiből hatalmas szerelem lett. Megtanultam a tűzzománckészítés összes fázisát. Később Papp Gábor neves művészettörténésztől kaptam nagyon szép kritikákat és megerősítést. Dicsérte a kompozícióimat, az egyszerű szerkezeteimet, amit használtam. Elkezdődtek a kiállításaim, először a batikokkal, majd a tűzzománcokkal.

Úgy érzem, hogy sikeresen alakult a tűzzománcművész pályám. Szerte Európában voltak kiállításaim, amelyek közül az első erdélyi /Barót/ kiállítás az egyik legkedvesebb számomra, mert a nagypapám révén baróti származású vagyok. A Tortoma Kiadó gondozásában készült egy könyvsorozat a baróti származású művészekről, amelybe én is bekerültem az Álmodni mertem … című könyvemmel. A könyvekből származó bevétel a székelyföldi helység kulturális egyesületét támogatja, nekik ajándékoztam.

Meddig tartott az egyéni művészi karriered, mint tűzzománcművész?

2012-ben készítettem az utolsó tűzzománc alkotásomat, mivel 2013-ban beteg lettem a festékben lévő mérgező anyagok miatt. Nem volt könnyű elfogadni ezt a helyzetet, de azt gondolom, hogy termékeny pályám volt, sok szép kincset alkottam, melyeket rengeteg kiállításon mutathattam be. Nagyon időigényes egy tűzzománckép megalkotása.

A lány és a madár című képemet hat évig készítettem visszatérően, de több képem készült évekig. Már csak pár alkotásom maradt. Az egyik képemért egy autó árát ajánlották fel, de nincs az a pénz, amiért megválnék tőle. Rengeteg munkaórám van egy elkészült képben, amit tűvel rajzolok meg.

A megmaradt festékeimet az Iparművészeti Egyetem diákjainak szeretném átadni. Nem volt időm szomorkodni, és nincs is miért, hiszen mint pedagógus, tizennyolc tanítványt segítettem a művészeti pályára, akikre nagyon büszke vagyok. A kerületben 1982-től tanítottam az ország első művészeti általános iskolájában, a későbbi Nádasdy Kálmán Alapfokú Művészeti és Általános Iskolában, ahol a tanári munkám mellett tanszakvezetői feladataim is voltak. 1986-tól a Kempelen Farkas Gimnáziumba kerültem, 10-14 éves korú gyereknek tanítottam művészettörténetet. Én írtam a tantervüket, mely a történelemre épült, és rajzi feladat követte. Sikerrel dolgoztam ki a kísérleti kézműves oktatás tantervét a Művelődési Minisztériumnak. Közben a tanítványaim sorra nyerték a hazai és a külföldi rajzpályázatokat, a zánkai táborozásokat, a szakköreim többször elnyerték az arany minősítést. A munkám eredményeként örömmel vettem át 1994-ben az Év Pedagógusa díjat.

Mikor költöztetek Budatéténybe?

Kinőttük a korábbi lakásunkat a Sasadi hegyoldalban. Céltudatosan jöttünk a kerületbe 1994-ben, mert akkor már az itteni gimnáziumban tanítottam a férjemmel.

A házunkat az elzászi színes házakhoz hasonlóan ibolyaszínűre festettem, melyre két szép art deco stílusú mintát másoltam. 1997-ben nyitottuk meg a galériánkat. Addig a Budafoki Ifjúsági Zenekar lelkes tagjai segítségével kitalicskáztuk ebből a pincéből az összes sittet. Amikor megteltek a konténerek, a bent maradt törmelékekre építettük fel a színpadot.

Először a tűzzománcaimból szerveztünk kiállítást, majd a helyi művészek mutatkoztak be. A vendégeinktől sosem kértünk belépődíjat, de kikedveskedtük, hogy hozzanak sütit, innivalót. Ez a szokás a mai napig is tart. Évente rendszeresen voltak programjaink. A férjem szervezte a zenei részt, én meg a kiállításokat. Sajnos, az elmúlt évben a COVID miatt négy kiállításunk maradt el.

Honnan jött az ötlet, hogy a karantén idején kézműves videókat készítsél?

Korábban is kapcsolatban voltam a Klauzál Ház dolgozóival. A menyem, Nánási-Juhász Krisztina a ház művelődésszervezője lett, aki a gyerekeknek állítja össze a programokat. A járvány kirobbanásakor Krisztina ötlete volt, hogy az otthon maradt gyerekeknek online kézműves foglalkozásokat kellene levezetni. Az volt az elsődleges szempont, hogy olyan eszközökből készüljenek a tárgyak, amelyek mindenki otthonában előfordulnak, mivel az üzletek zárva voltak. Ezért használtam fel fonalakat, WC-papír-gurigákat, nylonharisnyákat, drótokat, golyókat, gombokat .

Igyekeztem nagyon egyszerűen magyarázni, és megmutatni a tárgykészítést. A legnagyobb sikere a száraztészta felhasználásának lett, amelyből képeket alkottunk. A méhek világnapja alkalmából készített kisfilmnek is nagy sikere lett, a méhecske szivacs, műanyag fólia és zsineg felhasználásával készült. A karácsonyi videóban angyalkákat készítettem drótból, fonálból, s felöltöztettem őket maradék ruhaanyagból, csipkéből.

Nem számítottam arra, Krisztina sem, aki megörökítette mobiljával a tíz foglalkozásomat, hogy ilyen sokan nézik meg a videókat, hiszen a legsikeresebb részeket több mint kétezren tekintették meg. Van még egy másik boldogságom is, ami a karantén hozadéka. Eszembe jutott, hogy a pestis idején írta meg Boccaccio a Dekameront, de Navarrai Margit Heptameron című művét is a kényszerű bezártság szülte, ezért ajánlottam Gazdik Istvánnak, a Klauzál Ház igazgatójának és munkatársainak, hogy hirdessünk pályázatot novellák írására. A ház felkarolta az ötletemet. Czimbal István, művészeti ösztöndíjas fiatal grafikus készítette az illusztrációkat a novellákhoz. A remek borító is az ő munkája. Büszke vagyok a pályázatra, illetve, hogy karácsonyi ajándék lett a könyv a Klauzál Ház jóvoltából.  A címe: Karantén-könyvünk lapjai.

Ha jól sejtem, még sok kreatív ötleted vár megvalósításra?

Az életem során mindig az adott helyzetnek próbáltam megfelelni, helyt állni ott, ahol szükség volt rám. Ha kellett, tanárként, szakkörvezetőként, fiatal művészek patrónusaként működtem, ha idős emberek kézműves foglalkoztatására kértek fel, akkor az ő lelküket vidámítottam. Kiállításokon szerepeltem, s ha úgy kellett, külföldön karmester feleségként reprezentáltam, ám egy hét múlva itthon a galériát takarítottam a rendezvény miatt. Tagadhatatlanul pozitívan állok hozzá az élethez, észreveszem a kreatív lehetőségeket, s igyekszem megragadni őket. Most épp a kertemet próbálom még szebbé varázsolni.