Június 21-én, a kerület napján kapták meg a kerületi kitüntetéseket Budafok-Tétény kiválóságai. Radóczy Mária tűzzománcművész tavaly Budapestért díjat érdemelt ki, a több évtizedes közösségi, művészeti tevékenységéért idén az önkormányzat a budatétényi művészt díszpolgári kitüntetéssel díjazta.

Tavaly kapott Budapestért díjat, pár napja pedig a kerület díszpolgára lett. A Budapestért díj nagyobbat szól, de ahogy önt ismerem, a kerület díszpolgári kitüntetésének jobban örült. Így van?

– Mindkét elismerésnek egyformán örültem. Az első díj meglepetésként ért, ahol jobbára a tűzzománcművészeti tevékenységemet, a külföldi kiállításaimat értékelték. Kevesen ülhettünk a teremben, méghozzá maszkban, a protokolláris taps nyilván erőtlen volt.

Becsülettel bevallom: a másikra már régóta vártam, mivel a tanításom mellett sokat dolgoztam a kerület fiatal művészeiért, sok képzőművészeti kiállítást és hozzá zenei vagy irodalmi műsort szerveztem férjemmel együtt a saját házunkba idelátogató emberek számára. Szeretetből, nem pénzért. Mindig az vezérelt bennünket, hogy élménnyel távozzanak, s hazavigyék tőlünk a művelődés kicsiny morzsáit. Aztán a férjem Németországba költözött több évre, ott kapott karmesteri állást. El kellett gondolkodnom, adjam-e fel az eddig kialakult “galériás” programsorozatot, hagyjam-e szétszéledni a törzsközönséget? Eldöntöttem: NEM! Úgyhogy minden ugyanúgy zajlott a további években, mint addig. Ugyan több ezer km-t kellett ezért utaznom Németországból ide, majd vissza a férjemhez, de a Dézsmaház utca mészkőből kivájt, szép termében tovább folyt a társasági élet.  A díszpolgári kitüntetésem alkalmával meleg hangulatú, szeretetteljes tapsot kaptam, ismertek. Ez volt a különbség a két díj átvételekor. Mert egy dolog a dicsőség, és egy dolog a szeretet megnyilvánulása.

Mit jelent önnek Budafok-Tétény? Mióta él itt, és hogyan látja a kerületünket?

– 1994-ben költöztünk Budatéténybe. Megtaláltam ebben a kerületben a szülőfalumat, Újlengyelt. Pontosabban szólva: sikerült idevarázsolni a  falaink közé a gyerekkoromban megélt élményeket. Ott tanultam meg, hogy szerény körülmények között is lehet kulturális életet teremteni. A kultúra nem mindig pénzfüggő! A másik tanulságom az volt, hogy a kulturális rendezvények összehozzák az embereket. A galériában is megtörtént a csoda, az átalakulás. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a közönség közösséggé vált: kultúrközösséggé. Erre vágyódtam, s lám, sikerült. Hogyan látom a kerületet? A helyemen, a közegemben vagyok. Szeretetet, tudást adok, és viszonzást kapok.

Tanári pályafutására vagy a művészi útjára büszkébb? 

– A kettő különálló személyiséget kívánt meg. Nappal tanár voltam, a tanítás után anyuka, vacsorát főző feleség. S ha eljött az éjszaka, és végeztem a művészettörténet-dolgozatok javításával, akkor kimentem a műhelybe, megalkottam álmaim figuráit a vörösrézlemezeken. Sokszor reggel öt óráig dolgoztam, hajtott az alkotás szenvedélye. Tudom, kissé hihetetlen, de sosem fáradtam el. A boldogság, hogy haladok a képeim befejezése felé, szárnyakat adott. A kiállításaim sikeresek voltak, a megnyitókon “művésznősködhettem”. Ám utána visszavedlettem hétköznapi emberré, mert a hivalkodás, a magamutogatás nem az én műfajom.

A saját művészi pályafutása mellett mindig törekedett arra, hogy támogassa a művészeket. Miből áll ez?

– A tanítással eltöltött éveimben összekapcsolódott a tanári munka és a művésszé nevelés. Tehetséges fiatalokat fedeztem fel, s nem hagyhattam elkallódni őket. Olyan képzést adtam nekik, hogy felvételt nyerjenek a művészeti középiskolákba, helyt tudjanak állni az egyetemeken, s majdan igazi művészekké váljanak. Megrendeztem első kiállításaikat a galériában, évente pályázatokat írunk ki Tóth Melindával karöltve /Budatétényi Polgári Kör elnöke/.  Tehát nem hagytam őket magukra. Ez a világ amúgy sem a művészek megbecsüléséről szól. Valakiknek segíteni kell rajtuk, s miért ne lehetnék én az egyik, aki ezt teszi?

Tavaly a Budapestért díj jutalmát felajánlotta a XXII. kerület mentőseinek. Úgy hallottam, hogy a mostani jutalmát is felajánlásra tervezi. 

-Szeretnék fiatal képző- és iparművészek számára kerületi díjat alapítani, amivel évente megjutalmaznának egy kiemelkedően alkotó fiatalt. Keresem ennek jogi kivitelezését.

Visszatérve a Kerület Napja díjkiosztó gálára: amikor beszélt a közönséghez, megjelent a színpad hátterében egy óriási kép, melynek címe SZERETET-LISTA volt. 46 kerületi lakos nevét olvashattuk azon.

-2007-től kezdődően, vagyis 15 éven keresztül javasoltak díszpolgárnak  a tanítványaim, a barátaim, barátnőim, majd hozzájuk csatlakozva a galéria törzsközönségéből többen. Járták miattam a kertes házak utcáját, az aláírásokért az emeletes házakba szintenként becsengettek, gyűjtöttek aláírásokat jógaklubokban, a Klauzál Ház foglalkoztató termeiben, az uszoda előterében, könyvtárakban, templomokban, fogorvosi rendelőkben, kozmetikusnál, fodrászatokban, a 47-es villamoson…

Sok ezer lépést tettek meg, sok ezer támogatói aláírást kaptam. Valahogyan meg kellett köszönnöm, hogy nekik is emlékezetes maradjon a kitartásuk, a jótéteményük. Csekély gesztus ez a fáradozásukért, de a szeretetet viszonozni akartam. Ez jutott az eszembe, amihez segítséget kaptam Hajduk Dórától és munkatársaitól, a díjkiosztó ünnepség szervezőitől.

A Tavaszi Művészeti Fesztivál kiállítója volt. Pontosabban, a tűzzománcainak kiállítása a Magdolna Udvarban július 2-ig látható még. Szuperlatívuszokban emlegetik, akik látták. Lesz-e olyan alkalom még, amikor a tárlatlátogatókkal találkozik?

– A Múzeumok Éjszakáján /június 25-én 18 órakor/ Pállay József, a nagyszerű festőművész-tanár beszél majd a képeimről az érdeklődőknek.

Természetesen én is ott leszek a “TŰZBEN SZÜLETETT MESÉIM” között, és élőben mesélek.