2021-ben Háger Erzsébet, a Bartók utcai tagóvoda vezetője lett az Év Óvodapedagógusa Magyarországon. A méltatás szerint gyermekek felé forduló, szeretetteljes nevelési elveivel hamar elnyeri a szülők és a gyermekek bizalmát, a hátrányos helyzetű családokkal is együttműködik, támogatja őket. Háger Erzsébettel beszélgettünk.

– Hogy fogadták kollégái a díjat?  Tudnak-e róla a gyerekek szülei?

– A kollégáim gratuláltak, hogy ilyen szép és nívós díjat kaptam ennyi év után. Még a mai napig is előfordul, hogy amikor átviszem a gyerekeket a másik csoportba este vagy délután, egy-egy szülő rám köszön, és mondta, hogy jaj, el is felejtettem, hát nagyon gratulálok! Milyen büszkeség, hogy ahova az én gyerekem jár, ott az egyik óvónéni ilyen díjban részesült! A saját csoportom rögtön gratulált és az ő szüleik is büszkék voltak. Azt mondták, arra, hogy az ő gyerekük az én kezeim között nőhet föl és okosodhat.

– Mit érez ilyenkor?

– Ezt csak az tudja igazából szerintem, aki óvónéni! Öröm, de valahol az ember büszke is arra, hogy a szülők így figyelemmel kísérik, követik az ember munkáját. Hogy nincs bennük közömbösség. Felfokozott állapotba kerül az ember és ezzel lendül tovább, újult erővel, energiával.

– Ezek szerint nagyon közvetlen a légkör az oviban. Ez minek köszönhető?

–  Gondolom, a kollektívának. Minden egyes kollégám hozzátesz ahhoz, hogy a szülők érezzék: jó csapat vagyunk. Jó nevelő közösség, jó segítő közösség. Ebbe mindenkit bele kell venni, a kertész bácsit, a takarító nénit, a konyhás nénit is, az ő személyiségük ugyanolyan fontos. Szerintem itt minden óvónéni valóban közvetlen, szeretetteljes, és ezt visszakapjuk a gyerekektől, szülőktől.

– Mekkora csapatról van szó Öntől a kertész bácsiig?

– Huszonkettő fő. Illetve most kettővel kevesebben vagyunk, de egy kollegina jön vissza májusban szülési szabadságról, utána már jobb lesz a helyzet.

– Mennyiben volt kihívás az óvodában az elmúlt csaknem két év a járvány árnyékában?

– A Bartók ovi mind a két lezárás idején ügyeletes volt. Az első alkalommal kevesebb gyerekünk volt, de volt szülő, aki folyamatosan hozta a gyerekét, mert az egészségügyben dolgozott, ráadásul a vérellátóban. Minden délután hálás volt, hogy a kicsivel foglalkoztunk. Mondtuk, hogy azért vagyunk. Végülis mindegy, hogy 150 gyermekem van az óvodában vagy csak 30, nekem mindegyik fontos és számít – akárcsak a kollégáimnak.

– Az egész kerületben egyedül Önök voltak nyitva?

– Nem. Első körben mi és a Leányka óvoda, a következőnél mi és a Tündérkert ovi. Mi a hozzánk közelebb eső öt óvodából fogadtuk a gyerekeket.

–  Nem jelentett kihívást, hogy ismeretlen gyerekekkel kellett foglalkozniuk?

– Nem.

– Ez a 40. év, amit Ön a pályán tölt. Ez alatt az idő alatt mennyiben változott az óvodai munka?

– Nagyon sok mindenben. Saját program szerint kezdtünk dolgozni, nekünk így lett a tevékenységközpontú óvodai nevelés a programunk. Van az országos alapprogram, erre építettük a sajátunkat. Készítettünk hozzá módszertani ajánlást, anyagokat versekről, énekekről, környezeti témákról, matematikai ismeretekről. Időközben bevezették a minőségbiztosítást, az is komoly feladat volt. Ami pedig a gyerekeket érinti, hál’Istennek eltűnt az a régi, percre pontosan meghatározott napirend, hogy reggel 9-ig játék, 9-től 9:20-ig reggeli, aztán foglalkozás, öltözés, udvar.  Ezt felváltotta a folyamatosság: úgy tervezünk egy délelőttöt, hogy leírjuk, a héten mi minden várható, és abból választja ki a kolléga, hogy aznap éppen melyik foglalkozást, kezdeményezést szeretné. Átöleli az egész délelőttöt a játék és a vele párhuzamosan végezhető tevékenységek, lehet barkácsolni, énekelni, környezetezni. Udvaron vagyunk, sétálunk, figyeljük a természetet. De él 12-kor el kell kezdeni pakolni, hogy délben le tudjunk ülni ebédelni.

– Ez nem csak rugalmasabb program a réginél, de interaktívabb is?

– Hogyne. A mai gyerekek rengeteg ismerettel rendelkeznek. Nagyon tág a viszonyulásuk az élethez, folyamatosan jönnek a délelőtti beszélgetések a középső csoportomban is, hogy ezt látták, azt látták. Természetfilmeket néznek, és megosztják egymással az élményt. Ez nagyon jó dolog. Sokat változott az is, hogyan jönnek először óvodába a gyerekek. Annyi lehetőségük van a szülőknek ma a picivel járni, nyitni kifelé, a játszóházaktól kezdve a játszótereken át a gyerekprogramokig, hogy sokkal zökkenőmentesebben indulnak a gyerekek az óvodai életbe, nem kapaszkodnak az anyukákba-apukákba.

– Így a szülőkkel is más a kapcsolatuk az óvodapedagógusoknak, mint korábban volt?

– A szülők elvárásai kicsit emelkedtek, de a közös beszélgetéseken, szülői értekezleteken rövid időn belül rájönnek, hogy mit lehet elvárni egy óvodától. Némelyikük elfelejti, hogy itt egy csoportban átlag 25-27 gyerek van – ha minden szülő minden nap csak egy kérést szeretne figyelembe vetetni az óvónénivel, az majdnem 30 kérés.

– Ön a kerületben kezdett dolgozni 1982-ben. Végig itt volt?

– Sosem dolgoztam máshol. Papíron váltottam munkahelyet, mert szervezetileg régen más volt a helyzet. 1982-ben minden óvoda egyéni óvoda volt, akkor én a Napközi utcaiban kezdtem dolgozni. Aztán eltelt jó pár év, a kilencvenes években tömbösítették az óvodákat, akkor a Napközi utcai meg Bartók ovi lett egy tömb, a hatos. Ott lettem vezető, és később a Napközi utcából a nagyobb, frekventáltabb Bartók óvodába tettem át a székhelyemet. Aztán amikor a 14 óvodát összevonták, maradtam a Bartók óvodában tagóvoda-vezető.

– Van olyan óvodása, akinek a szülei is az Ön keze alatt nőttek 3-tól 6 éves korig?

– Igen. Nem is egy. Vannak itt még tősgyökeres nagytétényi, Bartók domboldali vagy a Barackos tájékán élő családok. Az emberek egy része itt volt gyerek és itt is maradt, és most őneki is idejár a gyereke. Olyan érdekes, hogy vannak olyan vonások, melyek alapján megismerek egy-egy gyereket. Eltelik 20-25 év, és egyszer csak megjelenik valaki és mintha ugyanaz a régi gyerek térne vissza az időben.