Romhányi Ágnes műfordító a Svábhegyen mesélt nekünk édesapja, Romhányi József író, költő, számos műremek alkotójának az életéről, nagytétényi gyökereiről. A Frédi és Béni, a Doktor Bubó, a Mézga család zseniális rímmesterére emlékezünk cikkünkben a 40 évvel ezelőtt, május 7-én elhunyt alkotóról.   

Mikor került el a családja Nagytétényből?

Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy jóval a születésem előtt. Amikor én születtem, akkor a családom a mai Hegedűs Gyula utcában lakott, amit akkor Csáky utcának hívtak. 40 évvel ezelőtt, 1982. március 25-én volt a Macskák című musical bemutatója a Madách Színházban, ami apu utolsó munkája volt. Hatalmas siker övezte a bemutatót, édesapámról is nagyon szépen megemlékeztek, aki akkor már kórházban volt. Emlékszem, meséltem neki a bemutató sikeréről, de ő ebből sajnos már semmit sem tudott felfogni. Fantasztikus dolog a színház életében, hogy a mai napig állandóan műsoron van a musical, aminek a szövegét apu fordította, és közvetlenül a londoni bemutató után volt itthon a magyarországi ősbemutató.

A nagytétényi évekről, gyökerekről találtam néhány fotót a családi albumban. Az apai nagyapám Nagytétényben élt, róla egy igazolványképre bukkantam. Hivatali tisztviselő, állomásfőnök volt Budafokon.

Családi fotóm van a nagymamámról is, Smicsek Annáról, aki sváb családból származott. Berlinben ismerkedett meg a nagyapámmal, ahol egy vendéglője volt.

A nagytétényi ház nagymamám öröksége volt. Apu már itt született, a XXII. kerületben, de a bátyja és a nővére még Berlinben.

Hatéves voltam, amikor a Svábhegyre költöztünk. Itt akkor teljesen más volt az élet, alig voltak szomszédjaink. A XIII. kerület után nagyon elszigetelt életet éltünk, olyan volt, mintha teljesen vidékre kerültünk volna. Apu élete végéig itt élt és alkotott, ebben a házban.

Hogy került kapcsolatba a nagytétényiekkel?

A Nagytétényi Polgári Kör keresett meg, Kludák Erzsike és Lászlóné Varga Éva. Ők fedezték fel a szülői házat, majd átnevezték az utcát apu nevére. Ezt óriási örömként éltem meg, nagy megtiszteltetésként. A házon lévő emléktáblát minden évben megkoszorúzzuk. Áprilisban a 17. Romhányi József- szavalóversenyt rendezték meg a kerületben, aminek minden évben én vagyok a zsűrielnöke. Fantasztikus a gyerekek felkészültsége, ahogy viszik tovább apu örökségét. Idén nem a Szelmann-Házban, hanem a Cziffra György Nagytétényi Közösségi Színtérben volt a verseny, amelyen 25 iskola vett részt, különböző korosztályokkal.  

Édesapja meséin, filmjein nőttek fel generációk. Ezeknek az alkotói folyamatoknak a szemtanúja volt?

Kisgyerekkoromban én voltam apám alkotásainak, verseinek a hallgatója. Több verses, zenés mesejátékot írt, amiket sokáig játszott a Bartók Gyerekszínház, ami később Arany János Színház lett. Gyerekkoromban imádtam a színházat, a próbákat is. Apu verses meséi felnőtt hangon íródtak. Utálta, ha a gyerekeknek gügyögtek, engem is felnőttesen kezelt. Mindig felolvasta nekem a meséket, amikbe beleszólásom volt. Ha valamit nem értettem, az neki hasznos visszajelzés volt, hiszen akkor a kortársaim sem fogják érteni. Mindig keresett a korosztályomnak megfelelő szót, amivel elmagyarázta a jelentést.  Izgalmas volt az itthon hallott meséket színházban látni. Én is a színház szerelmese lettem. Bemehettem az öltözőkbe, ami gyerekként fantasztikus élmény volt. Nagyon szép gyerekkorom volt, apámmal őrületes szeretetben éltünk, mindent megbeszélt velem. Kifejezetten örült, ha valamit nem értettem, mert azt lelkesen elmagyarázhatta.

Édesapja a zenei pályán indult el, és több nyelven is beszélt. Ezek a képességek segítették őt az alkotói munkában?

Természetesen. Ami az idegen nyelveket illeti, apu majdnem kétnyelvű volt, hiszen nagymamám anyanyelvi szinten beszélt németül. Neki a német volt az erőssége, a többi nyelven egyáltalán nem beszélt perfektül. A filmekhez, az operákhoz nyersfordítást kapott, amit ő tökéletesített. Később sokat dolgoztunk együtt, mivel én olasz szakon végeztem az egyetemen, és én csináltam neki az olasz fordításokat. Érdekes, hogy felnőttként ő magyarázott nekem sokat, majd később megfordult a kocka az olasz operafordítások miatt. Apu mindig azt mondta, hogy az anyanyelvet kell kiválóan tudni, hogy remek alkotások szülessenek, és nem az idegen nyelvet. Nem is szerette azt a szót, hogy fordítás, azt mondta, hogy meg kell írni magyarul a szöveget.  A zenés darabokban pedig rengeteg kritériumnak kell megfelelni.

Lehetséges, hogy a Frédi és Béni élvezhetőbb magyarul, mint angolul?

Valószínű, ennek legendája is van. Az eredeti Frédi és Béni rajzfilmben egyáltalán nem volt nyelvi poén, csak rajzos poénok voltak. Apu kitalálta, hogy legyen nyelvileg is egy sajátos stílusa, makáma. Rímes próza, aminek az eredeti szájmozgásra kellett megfelelnie. Több mint negyven epizódnak írta a bravúros szövegét. Ne feledkezzünk meg a fantasztikus színészgárdáról sem! Váradi Hédiről, Psota Irénről, Csákányi Lászlóról, Márkus Lászlóról. Amikor készült a sorozat, már felnőtt lány voltam, gyakran bementem a Pannónia Stúdió szinkronjába. El nem tudom mondani, hogy milyen remek hangulat volt a stúdióban. Apám gyakorlatilag verslábakkal lekottázta a szöveget. Rengeteget dolgozott rajta itthon. A két kőkorszaki szaki nyelvi lelemény is a saját ötlete volt. A Pannónia Filmstúdióban született meg az ötlet, hogy találjanak ki magyar rajzfilmötleteket is. Így született meg a Mézga család, a Doktor Bubó vagy a Ludas Matyi, illetve a Mekk Elek, az ezermester is. Igaz, hogy ez utóbbi bábfilm.

Tudja, hogy melyik volt a kedvenc munkája?

Pontosan nem tudom, de az operai megbízás volt számára a legélvezetesebb. A komolyzenét is alaposan ismerte, volt hozzá megfelelő zenei és irodalmi tudása, verskészsége. Édesapám a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában tanult brácsásként, de opera szakon fejezte be, mert eltörte a kisujját. 3 és fél évet volt hadifogságban az Uralban. 1947. júliusban jött haza Oroszországból, ahol szerencsésen alakult az élete. Egy olyan hadifogolytáborba került, ahol nagyszerű könyvtár volt, ott a német nyelvű könyveket olvasta. Az oroszok megbecsülték a művészeket, alakult egy kamarazenekar, ahol brácsásként zenélt. Szerencsére nem fizikai munkát végzett, hanem a konyhán dolgozott, ahol istenien megtanult főzni. Később mindig ő főzött a vendégeknek, pedig nagy társasági életet éltünk.

Milyen típusú ember volt az édesapja a mindennapokban?

Nagyon szigorú munkarendben dolgozott. Mint művésznek, voltak nehéz, depressziós korszakai is, de általában nagyon kellemes volt nálunk az itthoni légkör, sok viccelődéssel. Mi ketten erős szövetségben éltünk. Mindig rohantam haza, annyira szerettem itthon lenni.

Ön is hasonló pályán dolgozott, mint az édesapja?

Egy bizonyos részét merészeltem folytatni az ő munkájának, az operafordításokat. A zenés fordítás nagyon nehéz, amit nem igazán tanítanak. A musicalfordítást sem, megtanulni a gyakorlat révén lehet, a többi pedig tehetség kérdése, ami főleg kreatív képességet, verselni tudást feltételez. 30 évig tanítottam a Zeneakadémián. Dramaturgiailag elemeztük az operaszövegeket. Ma már eldicsekedhetek azzal, hogy nagyon sok tanítványom világsztár.

Két évvel ezelőtt volt az édesapja születésének 100. évfordulója. Hogy érzi, méltóan megünnepelték?

Országszerte nagyon sok rendezvény volt. A népszerűbb művei miatt nagyon sokan ismerik a nevét. Apunak nem titkolt célja volt, hogy az egyszerű, vicces mesék minél több emberhez jussanak el, függetlenül az intellektustól, korosztálytól. A filmjeiben vagy a műveiben van egyfajta cinkosság a szerző és a hallgatósága között, értik egymás nyelvét. Borzasztóan nagy öröm, hogy halála után még 40 évvel is vannak verspályázatok, melyek az ő nevét viselik. Az is furcsa, hogy mikor bemutatkozom, akkor sokan mondják: “Csak nem az a Romhányi?”.

Elárulhatom, hogy idén még lesz egy meglepetés, aminek örülni fognak a Romhányi-rajongók!

Volt édesapjának kedvenc verse?

Nagyon szerette a Bölcs bagoly című versét.

A tudós bagolyné tojt egy kis utódot,
de az nem lett okos, sőt inkább ütődött.
Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán
sokat bosszankodott lüke ivadékán.
Hasztalan unszolta:
– Magolj,
fiam, bagoly!
Hiába korholta, intette,
kölkét ez csak untatta.
Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett.
Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán
csak ücsörgött és pislogott pislán.
– Huss!
Rivallt rá az elnök-akadémikus.
– Szálljon egy házra,
és borítsa gyászba!
– Jó! – mondta a buta bagoly, holott
azt sem tudta, miből lesz a halott.
Rászállott a legelső viskóra,
és ott csücsült bóbiskolva.
Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz,
mert ez volt a temetői gyászház.
Így lett a nagyerdő legostobább baglya,
a Huhugányos Akadémia tagja.

/Romhányi József A bölcs bagoly című verse/