Legutóbbi családmese sorozatunkban Weisz Józsefné Jolán családjának történetéről írtunk. Joli néni naplót írt, amelyet családja megőrzött. Deutelbaum Jolán mindössze 12 éves volt, amikor Budafokról elhurcolták származása miatt Auschwitzba. A naplót Tamása Lászlóné Icuka bocsátotta a szerkesztőségünknek, amelyből egy részletet közlünk.

1938-ban kitört a II. világháború. Elsős elemista lettem (Deutelbaum Jolán szül:1932-ben), az egész háborúból annyit éreztünk, hogy kezdtek elkerülni egyes ismerőseink, aztán be kellett szolgáltatni a rádiónkat.

Voltak, akik kikerültek bennünket az utcán, de különben mentek a dolgok a maguk útján. Aztán apámat, (Deutelbaum Géza: szül: 1897-1973) és testvéreit, a 43 év alatti zsidó férfiakat behívták munkaszolgálatra, hiszen akkor már Hitler (vezér és kancellár) törtetett Európa bekebelezésére. A zsidó férfiak a saját ruháikban teljesítettek megalázó szolgálatot sárga megkülönböztető szalaggal a karjukon!

Amikor harmadik elemisták lettünk, minket, a zsidó gyerekeket az utolsó padba ültettek, majd a következő évben úgy, hogy az utolsó padot egy üresen hagyott sor választotta el a többi padsortól. Így szépen sorjában jöttek a megalázások. 1944. március 19-én a németek megszállták az országot. Két héten belül a zsidóknak fel kellett varrni a ruháikra egy 12 cm átmérőjű sárga (hatágú) csillagot. Szerencsére olyan emberséges igazgatója volt a polgári iskolának, hogy a rendelkezés másnapján – a bombázásokra való hivatkozással – lezárta a tanévet, és kiosztották a bizonyítványokat. Az a nagyon tisztességes ember Pentz Endre igazgató úr volt.

Nem telt bele két hét, 1/2-2 óra leforgása alatt el kellett hagyni az otthonainkat – a kevés bútor és egyéb ingóság elszállításáról a csendőrség gondoskodott -, és Budafokon a kijelölt házakba költöztették a környék zsidóságát. Amennyire csak lehetett összezsúfolva, több családot is egy lakásba telepítve. Ezt követően nagyon gyorsan összegyűjtötték a gettó lakóit, és körülményesen, igen megalázó módon Budakalászra egy téglagyárba hurcolták az embereket. Innen napokon belül megindították a vonatokat Auschwitz felé. Összezsúfolva, kis batyuinkat kezünkben tartva nyomorogtunk, és semmit sem tudtunk, nem sejtettünk arról, hogy mi lesz a sorsunk.

Egy-egy vagonba 80-85 embert zsúfoltak össze, egy vödör ivóvíz és egy üres vödör (a szükségletek céljára) kíséretében. Elindultak a vonatok a végső cél – a megsemmisítés – felé. Természetesen a kissé nyitott ajtóban a felfegyverzett két kakastollas csendőr “úr” kíséretében.

Kassára érve a szerelvényt kitolták egy mellékvágányra. Kiürítettük a másodvödröt, hoztak ivóvizet, és elindult a szerelvény Auschwitz felé. Innen már nem csendőrök, hanem SS-legények kíséretében. Több napi utazást követően hajnalban érkeztünk meg a végcélba – akkor még nem tudtuk hova -, Auschwitz-Birkenau megsemmisítő lágerbe.

Ott kinyitották a vagonokat, és ordítva leparancsolták az embereket, majd ötösével felsorakoztatva elindítottak bennünket előre. Akkor még semmit nem tudtunk arról, hogy hol vagyunk, hogy mi az, ahol vagyunk, csak mentünk előrefelé. Legelöl állt egy magas, fess SS-tiszt, akiről csak később tudtuk meg, hogy ő a nagy kísérletező, dr. Mengele, a gonosztevő aljadék.

A jó ég tudja, miért, de amikor elé értünk, az anyukám, meg három nagynéném, én azt mondtam, hogy “Ich bien zehtczen jahre alt”. Így dr. Mengele nem a gázba küldött, hanem a másik oldalra, esélyt adva ezzel az életben maradásomra.

Ezután betereltek bennünket egy terembe, ahol mindent elvettek tőlünk, ami még rajtunk volt, majd belökdöstek egy másik helységbe, ahol ránk zúdítottak felülről valami klóros, langyos vizet. Ezután a következő teremben leültettek mindenkit, ahol 15-20 (már betanított fogoly, haftling) mindenkit tök kopaszra nyírt meg, az egyéb szőrzeteket sem kímélve. Itt kaptunk egy rongyos inget és egy pár faklumpát. Sajnos itt két SS-pribék az ott lévő gyerekeket kiemelte a sorból, így engem és a falumbéli Faludi Ágit is, és a többi gyerekkel együtt elvittek bennünket a 8-as barakkba. Mi volt ez a barakk? Illetve barakkok? Sorban egymás mögött egy-egy háromszintes gyalulatlan deszkapriccs, amelyeken nem volt semmi. Egy-egy szinten 12 gyereket helyeztek el. Ott kuporogtunk kitaszítottan, megalázottan, összetörten és reménytelenül. Az SS-felügyelőnők fel-alá járkáltak és ordibáltak, közben jobbra-balra csördítve egyet-egyet a kezükben lévő speciális ostorral.

Még most is beleremegek, ahogy visszagondolok rá. Az esti sorakozó volt a nagy átszámlálás. Ez legalább két órát vett igénybe reggel (hajnalban) és késő délután. Nem azért, mert ötösével nem tudtak számolni, hanem azért, hogy ütni-verni tudjanak.

Ebben a legnagyobb mester Irma Greese volt. Magas, szőke nő, karcsú, igazi germán szépség. A kezében keskeny szilákból összefont úgynevezett bikacsök, aminek egy-egy szál végén kis ólomgolyó volt bekötve. Ezzel csapkodott kedve és hangulata szerint hol erre, hol arra. Ez a szörny maga volt a pokol. A háború után elfogták és kivégezték. Nem kínozták, még csak meg sem ütötték.

Szerencsére a sorakozó számbavétel után el lehetett rohanni a tábor utolsó két barakkjába, amiben két hosszú betonból épített latrina volt. Mindenki eszeveszetten rohant, mert erre naponta csak két alkalmat adtak, a reggeli és az esti appeleket követően.

Én kétségbeesve kerestem az anyámat, a nagynénéimet. Napok múlva összetalálkoztam – a latrinán – egy kedves asszonnyal – Löbi Ex Rózsival -, aki kérdésemre megfogta a kezünket (Faludi Ágiét is), és elvezetett bennünket a 28-as barakkba. Ott elkezdtem kiabálni, hogy ez és ez vagyok, és keresem az anyámat. Itt vagyunk, itt vagyunk, kezdték kiabálni az anyámék, és rohantak felénk. Sírva, zokogva borultunk egymásra, új lehetőséget kapva az életben maradásra, mert még aznap a két gyerekblokkot kiürítették, és elgázosították az ottani gyerekeket. Újra megmenekültünk. Egy hét, talán l0 nap után találomszerűen kiválasztottak 400 embert, akiket elkülönítve áttereltek egy teljesen elzárt táborrészbe. Ebbe a csoportba került a megmaradt családunk, Ági és még négy távoli rokonunk.

Ezt a 400 embert egy hét múlva beterelték a mosdóba, rendesen tisztálkodhattunk. Kaptunk egy kicsike szappant (később derült ki, hogy deportált és megölt sorstársainkból főzték), és egy elfogadható vászondarabot törölközőnek. Újra átvizsgálták a testünket, belenéztek a szánkba, majd kaptunk fejenként egy inget, egy bugyogót, egy ruhát, egy sapkát, egy pár agyontaposott cipőt és egy rongyos (de még hordható) kabátot. Ezek a holmik a begyűjtött és már régebben elgázosított hittestvéreink hátrahagyott és a németek számára már nem hasznosítható ingóságok voltak. De mi ezeknek is örültünk, hiszen legalább volt rajtunk valami elfogadható gönc. Másnap bevagoníroztak bennünket. Már csak 40-en voltunk egy-egy vagonban. Kaptunk kenyeret, marmaládot és margarint, kb. 2-2 dekagrammnyit. Ránk zárták a vagonajtót, és elindították a szerelvényt Boizenburg felé. Több napi kacskaringós utazást követően megérkeztünk a célvárosba, és megmenekültünk a gázkamrától.

Odaérkezésünk másnapján reggel megkaptuk a számainkat egy fehér vászoncetlin, alatta egy sárga háromszöggel. Én ezután már csak 21412 voltam.

Ezt követően beosztották az embereket a gyári és a konyhai, illetve az előkészítői munkára. A napi munkaidő l0 óra volt. Én az étel-előkészítőben stauboltam. A staubolás annyiból állt, hogy egy négyágú vaskést (kb. 15 kg rúddal együtt) egész munkaidő alatt emelgetve, lesújtva kellett a különböző nyersanyagokat apróra feldarabolni (gsutkosrépa, káposzta, krumpli, marharépa). Hát nem volt könnyű, de alaposan megedződtem.

De most már rövidre fogom. 1945 áprilisában egy reggel összeterelték a tábort, és elindítottak bennünket az ország belseje felé. Ekkor már egyértelmű volt, hogy a háború a németek számára elveszett, hiszen teljesen körbe voltak zárva. Ennek ellenére hajtottak bennünket ezek a veszett SS-nők fegyverrel a kezükben az ország belseje felé. Három nap után egy erdő mellett a felügyelőnők hirtelen eltűntek, csak a férfiőrség maradt mellettünk. Kb. l-l/2 óra álldogálást követően megjelentek az amerikai katonák, és mi valóban felszabadultunk.