A Magdolna Udvarban május 27-én nyílik a Budapestért díjas budatétényi Radóczy Mária tűzzománcművész kiállítása. Kerületünk művészével már többször készítettünk riportot, ez alkalommal a közelgő kiállításról kérdeztük.  

Mikor volt utoljára kiállítása?

2019-ben a festészet napja előestéjén rendezte meg a Klauzál Ház a kiállításomat a Vén Emil Galériában, amit utolsó életmű-kiállításnak szántam. Összegyűjtöttem a rokonoktól, a barátaimtól, a vevőimtől a régi képeimet. Úgy éreztem, hogy ez a kerületi kiállítás a pályámtól búcsúnak pont stílszerű volt. Miután sok országot bejártam, ideje itthon lezárni a kulturális vándorutat!

Kinek volt az ötlete egy ismételt kiállítás a kerületben?

Megnyílt a Magdolna Udvar, mint a kerület újabb lehetősége a közösségi rendezvényekre. Természetesen, értesültem róla. Kedves volt tanítványomat és tanszakvezetői “örökösömet” a Nádasdy Művészeti Iskolában, Filotás Viktória szobrászművészt bízták meg az időszaki kiállítások szervezésével. Szó szerint a lelkemre beszélt, hogy vállaljak egy hónapot, amikor a közönség újra láthatná a szekrényembe zárt szépségeimet. Majdhogy azt nem mondta, ne legyek már olyan önző, ne dugjam el az emberek elől a tűzzománcaimat! Kötélnek álltam. Legyen hát az utolsó utáni utolsó kiállítás! A Tavaszi Művészeti Fesztivál jeles rendezvénysorozat, kitüntető dolog benne részt venni.

Hány alkotása lesz bemutatva?

Nem sok képem maradt, de ezek a legszebbek. Naná, hogy nem adtam el őket! Az egyik németországi kiállításomon inkább levettem a terem faláról, és a szállásunkra vittem azt a kedvenc képemet, amit nagyon nézegetett egy német házaspár. Másnap – két órával a nyitás után – visszatértek, hozták a pénzt, hogy kifizetik. Keresték a Naplementét. Sajnálkozva tártam szét a kezeimet: Schade, verkaufen! Ők is sajnálkoztak egy sort, aztán beletörődtek: vásároltak egy másik tűzzománcot, amiért nem vérzett annyira a lelkem.

Melyik a kedvenc tűzzománca?

Ezzel a történettel be is vallottam: az iciri-piciri Naplemente című kép a legkedvesebb alkotásom. Talán azért, mert érzelmileg azonosulni tudtam az elhagyott nővel, aki üldögél a szép kovácsoltvas padon. Szomorúan – mintegy védekezésül – összehúzza magán a köntösét. Védően ráborulnak a kopár fa ágai. A háta mögött a búcsúzó nap, amelynek sugarai színes foltokat varázsolnak a felhőkre. Megéreztem, hogy ezt a pillanatot nem tudnám még egyszer így megörökíteni – tehát nem adhattam oda egy idegennek, idegen országba.

Hogyan látja, mennyire népszerű napjainkban a tűzzománc?

A tűzzománc hihetetlen érték. A templomi arany ereklyékre, kelyhekre, a királyi koronákra, a felségjelvényekre nem véletlen, hogy pluszként tűzzománcbetéteket forrasztottak. Ma inkább apró bizsuk készítésére ösztönzi a zománcozókat a gyors pénzhez jutás. A Vörösmarty téren lehet jobbára adventkor találkozni ezekkel. Erről az a véleményem: a bizsukat gyártó emberek – a meggazdagodás reményében – aprópénzre váltják az évszázadok alatt komolyan művelt zománcművészetet.

Izgul-e a kiállítás miatt?

Nincs miért izgulnom. Esetleg azon, vajon megérzik-e a tárlatlátogatók, hogy akár több ezer év múlva is ugyanilyen szépségben ragyognak a képek, persze, majd másoknak, akik akkor látják őket. Szerénytelenül nyugodt vagyok: ezekben a tűzzománcokban élek majd tovább. Oda vagyok beégetve a színekbe, a grafikai minták szövevényébe, az összhangjukba. 

A Klauzál Házban május 28-án 17 órakor kezdődik a jótékonysági aukció, az ukrán menekültek javára. Ön is ad be tűzzománcot?

Igen, felajánlottam egy képet:  “Barátság” a címe. Egy indiai kisfiú és három jak játszik a fennsíkon. Azt hiszem, szimbolikus a cím – jó lenne, ha a világon az ellenségeskedés helyett a barátság nyerne teret, hiszen oly rövid az életünk.