Sokadik családmese történetünket olvashatták már, ez alkalommal az október 23-i dátumhoz igazítottuk következő családi történetünk publikálását, hiszen Priska József Tamás Budafok-Tétény díszpolgárának, az 1956-os szabadságharc hősének és feleségének, Prack Éva találkozásának történetét, családi vonatkozásait olvashatják. Az ő történetükkel is tisztelegni szeretnénk az 56-os forradalom és szabadságharc XXII. kerületi hősei, áldozatainak az emléke előtt. A történet mesélője “Kisfarkas” felesége, Prack Éva.

Nagyon sokat hallgattuk édesapámmal a Szabad Európa Rádiót, követtük az 56-os eseményeket, csodáltam a harcoló fiatal fiúkat, bátorságukat, elszántságukat. Titkos gondolataimban nagyon szerettem volna megismerni egy ilyen fiút. Györkönyben 1947-ben születtem, leánykori nevem Prack Éva.

A falumban mindenki betelepített sváb volt, csak ezt a nyelvet beszélték, őrizték a sváb hagyományokat.   Nagypapám a határban dolgozott, nagymama otthon nevelte a gyermekeket. A kitelepítés alatt nagyon sok svábot vittek el Németországba.

Minket valószínűleg azért nem, mert apu férfi szabó volt, és sokat varrt az orosz tiszteknek. Budakeszire költöztem albérletbe 16 éves koromban, a munkám mellett esti tagozaton tanultam. A közértben, ahol pénztárosként dolgoztam, az üzletvezető helyettes, Priska Éva, későbbi férjem nővére, sírva szorongatott egy levelet, készült a postára, én megkérdeztem, mi bántja. Ekkor elmesélte, hogy az öccse harcolt 56-ban, jelenleg a Kozma utcai börtönben tartják fogva /1964-et írunk/. Megkértem, hogy írhassak néhány sort. Éva mesélt a családjáról.

11-en voltak testvérek, Tomi volt a tizenegyedik, a legfiatalabb. Édesanyja otthon látta el a családot Tomi nővéreivel együtt, akik már dolgoztak, ezért tudtak segíteni a háztartásban, és a kis Tomi nevelésében.

A segítségre nagy szükség volt, mivel az apa elhagyta a családot, vasutasként dolgozott, 1919-ben bujkált a kommunista rendszer elől. Tomi Szegeden járt vasutasképző gimnáziumba. Már akkor írt verseket „Rákosi aranyköpései” címmel, amit feltett a faliújságra. Azonnal kitiltották az ország összes gimnáziumából. Az otthoni és az iskolai nevelés adta azt az egyenességet, azt a gerincet és az igazság iránti érzékenységet, ami végigkísérte az élete folyamán. Később engedélyezték, hogy beszélőre mehessek, így kezdődött az ismeretségem Priska József Tamással. Első találkozásunk 1964 augusztusában volt, amikor megpillantottuk egymást, mind a ketten éreztük azt az erős vonzalmat, ami egy életen át szorossá fűzte a kapcsolatunkat.

Tomi /1936 okt.15-2013 nov. 26/ 1965 októberében szabadult, hosszú udvarlást követően elvett feleségül, 1967 szeptember 16.  

Szemelvényeim az együtt töltött idő emlékeiből és Tomi elbeszéléseiből. Nagyon sokat mesélt a múltjáról, a börtönben töltött időkről, az üldöztetésről, ami élénken élt még időskorában is az emlékezetében.

Egyszer sétáltunk a Rákóczi út forgatagában, Tomi azt mondja: „Ne nézz feltűnően, mert ott szemben jön az a nagyon magas ember, ő volt a fő hóhér.” Amikor közel értünk egymáshoz, felismerte Tomit, a férjem hangosan ráköszönt: „Jó napot kívánok fő hóhér úr”, aki  szürkére vált, merev arccal haladt el mellettünk.

Tomit 1957-ben letartóztatták, halálra ítélték, a bíró megkérdezte, akar-e fellebbezni. Tomi azt válaszolta, megtettem, amit megkövetelt a haza. A kirendelt fiatal ügyvédnő nem tudta elfogadni, hogy egy ilyen okos, gerinces, szimpatikus fiatalembernek meg kell halnia, ezért felemelte a kezét, és fellebbezett. 12 évre ítélték, ebből nyolc év siralomház. A zárkákban rendszeresen nagyon sós szalonnát adtak étkezésre, ettől mindenki szomjas lett, viszont vizet direkt nem kaptak, esetleg egy pohárnyit, így a WC-csészéből ittak, ami fémből készült. Tomi itt tudta hegyezni a grafitbetéteket, amivel a verseit írta. Szabadulása után (1965) négy éven keresztül minden héten jelentkeznie kellett a XIII. kerületi rendőrkapitányságon. Később ellátogattunk a felújított cellákba.

Először a nővérénél laktunk, majd albérletbe költöztünk. Szabadulása után az egyik nap két fekete bőrkabátos férfi jelent meg a házinéninél azzal, hogy segíteni akarnak és lakáshoz juttatnak. Ennek ellenére a könyvespolcon minden egyes könyvet kinyitottak, keresték a férjem cigarettapapírra írt verseit, amit nem találtak meg.

Jellegzetesen minden versét kisbetűvel írta. Verseiből 2022 februárjában „Lesz majd neved” címmel kötete jelent meg. Idézet a „Finita la vita” című versből:           

 „rám robbantották rövidke álmomat                                                                        

 párás szemekkel fegyvercsövekbe néztem                                                                 

 rég vártam rájuk tudtam eljönnek értem                                                                            

és én leszek a legújabb áldozat”  

Tomi Nagy Attila színművésszel együtt volt börtönben. Attila szabadulása után a Fészek Klubban elszavalta Tomi egyik versét, utána odament hozzá valaki, és megkérdezte, ki a vers szerzője. Attila azt válaszolta, hogy ismeretlen, ezzel védte magát, különben ismét börtönbe jutott volna.

Tomi 1961-ben a váci börtönben sínylődött, ahol kubikus munkát végeztettek velük, nagy, nehéz köveket cipeltek talicskával egy szál deszkán a Dunába. Akik nagyon gyengék voltak és összeestek, azokat azonnal lelőtték. Egy alkalommal Tomi is összeesett, akkor 38 kilósan, rossz fizikai állapotban dolgozott, két rabtársa gyorsan felemelte, hogy az őr ne vegye észre, így megmenekült. A rabok éhségsztrájkot is szerveztek, ami körülbelül 5 napig tarthatott, ez idő alatt a legfinomabb ételeket adták be nekik, de ezt nem fogadták el. Az élelmet azért kapták volna, nehogy meghaljon valaki a sztrájk alatt, mert az a felső vezetésre a Szovjetunió felé nem vetett volna jó fényt.

A váci börtönből volt egy szökési kísérlete, ami meghiúsult, utána majdnem agyonverték. A börtönben írott verseit a fésű fokával írta, vagy ceruzabéllel, sok versét csak memorizálni tudta. Négy évig volt magánzárkában, ebből két évet sötétzárkában sínylődött. A házasság után pár hónappal jött a gyermekáldás, de a főbérlő nagyon idős volt, s mivel nem bírta a gyereksírást, ezért Budafokon a Tóth József utcában vettünk egy házat, lakottan, ahol egy szoba-konyhába tudtunk beköltözni.

A gyerekek már itt születtek, első fiam 1968. december 15-én, Priska Tamás Tivadar, második fiam, Priska Norbert Olivér 1973. november 13-án.

Férjem hőszigetelőként dolgozott a Gyárkémény Építőipari Vállalatnál, mivel ide helyezték, később csoportvezetőként egy építési cégnél tevékenykedett. Többen dolgoztak a keze alatt, a munkatársai nagyra becsülték, mint embert, a munkáját, mindig mindenkivel nyíltan beszélt, soha nem titkolta, honnan jött, még a párttitkárok is tisztelték, becsülték. Nagy szegénységben éltünk, víz sem volt bevezetve a házba, az udvari kútból hoztuk a vizet, horganyzott vödörben tároltuk, rezsón főztem, a vizet is ott melegítettem a mosáshoz, a fürdéshez. A szegénység ellenére nagyon boldogok voltunk, sokat dolgoztunk, munkánk eredményeként tudtunk gyarapodni. Tomit 1983-ban behívták a főkapitányságra, azzal a céllal, hogy beszerveznék az Illyés Gyula Társaságba, besúgóként akarták felhasználni. Tomi nem vállalta, azt mondta: „Csak nem képzelik, hogy 8 évet szenvedtem börtönben, egyik társamat sem árultam el soha, akkor most ezek után besúgó leszek”. Erre az volt a válasz, hogy „Mi tudjuk ám, hogy hol dolgozik a felesége, hol laknak, két fia van, és nem gondolja azt, esetleg baleset érheti őket?!”  Tomi, azt válaszolta: „Akkor ennyi volt, és már vihetnek is vissza a börtönbe”. Életéről egy könyv is megjelent „Kisfarkas a forradalomban” címmel, Sulyok László írása.

Idézet a könyvből:                                                                                                              

„A Mi igazunkat sorsunk igazolja,  

nem vértápos-szegfű, sárhullajtó madár.

Tetvekre hetente hét pöttyöt festenek,

mégsem lesz egyből sem szép katicabogár!”

 / Igazunk című.vers /

A rabtársaival tartotta a kapcsolatot, egyik alkalommal meglátogattuk Nyugati Laci bácsit, aki zsidó származású volt, és az egész családját kiirtották a gázkamrában. Laci bácsi egyedül élt, tündér, bűbáj ember volt. Kiírta az ajtajára: „Fogadóóra rabtársaimnak du. 3-tól- 5-ig.” Amikor megérkeztünk, Tomi megkérdezte: „Laci bácsi, miért vagy frakkban?” Azt válaszolta: „Megyek az Operába este, és hajnalban vonulok vissza a börtönbe” – előkészítve a bőröndjét, tele cigarettával, amit a rabtársaknak szánt. Ez a bevonulás 2-3 havonként megismétlődött.

Közben a gyerekek felnőttek, hat unokám született. Férjemmel együtt sokszor vettünk részt a kerületi rendezvényeken. Tomi 1988-ban kilenced magával megalapította a Politikai Foglyok Országos Szövetségét, majd ugyanezt a kerületben is, amelynek elnöke volt haláláig. Családom minden tagja patrióta, ragaszkodunk a kerülethez. Nagyon szerettünk élni Budafokon, itt voltak Tomi barátai, rabtársai. Részt vett az 56-os emlékmű, a kitelepítettek emlékművének létrehozásában.

A budafoki temetőben nyugvó budafoki 56-osok sírjainak állapotát is a szívén viselte, ő készítette a lukas zászlókat a sírokra, valamint védetté nyilváníttatta azokat. 2007-ben Budafok-Térény díszpolgárává avatták. Tomi halála után is ápolom az emlékét, sokat jelent, hogy könyv is megjelent az életéről, így többen emlékezhetnek rá.